József Attila Színház: Feketeszárú cseresznye
Helyszín: József Attila Színház
Időpont: 2013. május 20., 19 óra
Hunyadi Sándor: Feketeszárú cseresznye
Szereplők: Rékasi Károly, Pikali Gerda, Nemcsák Károly, Márkó Eszter, Pataki Szilvia, Chajnóczki Balázs, Ömböli Pál, Almási Sándor, Blazsovszky Ákos, Ujréti László, Katona János, Molnár Gyöngyi, Fila Balázs, Schnell Ádám, Rusz Milán, Dányi Krisztián, Láng József, Lakatos Mihály
Programcímke: „Bácska, első világháború. Mese szerelmi sokszögekről, a hatalom személyiségformáló erejéről, emberségről és nemzetiségekről. Színészi virtuozitás, magyar és szerb dallamvilág.”
_____________________________
Mr. Murphy szelleme lebeg a színház felett. Látszólag minden zökkenőmentesen zajlik ugyan, az egyik ültető hölgy tüneményesen igazít útba, a székem nyikorog (viszont cserébe senkin sem kell átesnem a helyemig), előadás kezdetéig Tüskevárat olvasok, a háttérben azonban zajlanak az események. Arra figyelek fel, hogy valaki beszélni kezd a színpadon, pedig még égnek a nézőtéri lámpák. Zavartan otthagyom Matulát és a fiúkat, és Schnell Ádámra összpontosítok, aki láthatóan eléggé nemboldog. Először azt hiszem, éppen lemondja az előadást, teljesen olyan arca van, de nem. Csak fellebbenti a virtuális függönyt a kulisszákról, és eléri, hogy úgy érezzem: bármit nyújt ma este ez a társulat, máris a legnagyobb elismerést érdemli. Merthogy Turek Miklós helyére Chajnóczki Balázsnak kellett beugrania kettő nappal az előadás előtt, ami nem is lett volna akkora galiba, azonban este hat óra körül a Milicát alakító Kocsis Judit rosszul lett (innen is hamari felépülést és tökéletes egészséget kívánok Neki), helyette Márkó Eszter játszik majd, szöveggel a kezében. (Vagy ez, vagy le kellett volna mondani az esti játékot.) Ilyenben nem volt még részem, és gondolatban megsüvegelem a helyzetkezelést. Nem vagyok egyedül, a közönség biztatóan tapsol.
Eleinte valami Menyasszonytánc-féleséget vártam, kevesebb zenével és más jelmezekkel. Kellemes meglepetés, hogy a téma alapvető egyezőségei ellenére Hunyadi Sándor más vonalakat húz erősebb színnel, és – szinte a Fegya-darab elleni árulásnak érzem – engem mélyebben is érint.
A kezdés – kedvessége dacára – eleve nehéz súlyokkal terhelt. Pedig semmi komolyról nincsen szó: huszártisztek érkeznek búcsúzni a helyi (szerb nemzetiségű) nagybirtokostól, és annak családjától. A katonákat új állomáshelyre vezényelték, méltóképpen kívánnak elköszönni: zeneszóval, lopott virággal, pálinkás-boros mámorral, a holnaptalanság sejtelmének „sosehalunkmeg”-szenvedélyével, amikor a mindennél még egy kicsivel többet is elnéznek a harctérre indulónak. Másfelől a magyar huszárokkal egyébként sem bölcs dolog packázni, ezt akárki beláthatja. Nyílik a kapu, sül a csirke, folyik a jóféle pálinka és bor, szenvedélyek kavarognak: a fülledt, fűszeres klíma mellett egy gyönyörű, fekete asszony forralja az egészséges férfinép kedélyét. A legszebb a dologban, hogy nem is akarattal – pusztán lényéből fakadó, férfiakat láncra verő sötét delejjel.
Először nyilván a férj vall színt. Nemcsák Károlynak igazán jól fekszik a bővérű, gutaütés-esélyes szerb nagygazda, akit hatalmas vagyona sem emel közelebb udvarias, ám jéghideg feleségéhez. Pikali Gerda játéka kimért, józan és meggondolt asszonyt rajzol, akinek olykor megszalad a nyelve, de azért helyén a szíve is, az esze is. Kezdetben nem derül ki, miért olyan karótnyelt ez a nő, miért uralkodik magán olyan kényszeresen, miért toldja meg a háziasszonyként kötelező három lépés távolságot gratis rőfökkel. Nagyjából valamennyi tisztről elmondható, hogy – ki játékosan, ki komolyabban – szerelmes Irinába és néhány eltévedt, lopott pillantástól eltekintve az ember azt hinné, az egyik jóképű, fiatal huszár a titkos favorit. Almási Sándor huncut tekintetű, vicces, nótás, mégis keserű kicsikét… tréfál, de annyira övé ez a szerep (is), hogy azonnal érezni lehet, mikor látja az alkohol fátylán át is tisztán a jövendőt. Mellékszálat gombolyít, de megjelenítésébe annyi tisztaságot, valóságot és fiatalos szenvedélyt sűrít, amennyi éppen elég ahhoz, hogy gombócot hizlaljon az ember torkába. A jégcsap-asszonynak azonban inkább nyűg ez a kedves fiú, látszik rajta, hogy szeretne máshol lenni, kínos, fárasztó, kellemetlen a szilaj udvarlás.
Feszengésének a községi főbíró megjelenése vet véget, és a fiatal tiszt sem annyira részeg, hogy ne vegye észre a nyilvánvalót. Visszatér a mulatozókhoz, kettesben hagyva a bírót a ház úrnőjével – férfit az asszonnyal. Egyszerre helyükre kerülnek a lopott pillantások, félrenézések, és bár a világon nem történik semmi, olyan sűrű és nehéz lesz a levegő kettejük virágnyelvű és bugyuta beszélgetésétől, a tagadhatatlan és mégis tagadni vágyott igazságtól, hogy a páros által keltett elektromosság hosszú pillanatokra blokkolja bennem a levegő rendes közlekedési útvonalát.
Ahelyett, hogy a cinkos, borgőzös hajnal összekerítené a két sóvárgó lelket, a becsület és felelősségvállalás áthidalhatatlan űrt szakít kettejük közé. Komoly a feladvány, és lehetőséget ad a bátrabbaknak az önvizsgálatra: vajh’ hasonló helyzetben hányan választanák az adott szó szentségét a tikkasztó, hatalmasan lángoló érzelem ellenében? Főleg, hogy megtudjuk azt is: a két embert összefűző kötelék nem a pillanat gyermeke. A titkolt, elfojtani vágyott szerelem tíz éve gyötri a szerb asszonyt, és ugyanennyi ideje űzi-emészti a magyar bírót. (Rékasi Károly ebben a szerepben mindent megjelenít, amit a régi világban született, büszke, a szó hagyományos és legjobb értelmében vett nagytekintetű nemesekről gondolok. Elegánsan, felesleges sallangoktól mentesen játszik, és pont a kitűnően elhelyezett, tökéletesen időzített gesztusok, az arcizmok alig észrevehető rebbenése, az összeszorított állkapocs bőr alatt vibráló feszültsége miatt olyan veszett hatásos. Láthatóan tudja, hogyan lesz a kevesebb több. Mi sem lenne egyszerűbb, mint egy ilyen karakteres jellemet elrontani egy oda nem illő grimasszal, önkéntelen mozdulattal. És nem. Géza bíró alakja tiszteletet parancsoló, markáns. Az elejétől látszik, hogy inkább törik, mint hajlik. Érezhető minden hangulata. Amikor háttal áll, a zekéje ráncolódása is bőbeszédű.)
És – csak hogy kicsivel még legyen bonyolultabb a feladvány – a bíró ugyan „irgalmatlanul” magyar, mégis barátjának vallja a szerb nagybirtokost. Épp a szemünk láttára menti meg a teljes vagyonelkobzástól és az általános megvetéstől pusztán azzal, hogy ügyesen kérdezi ki Dusán árulkodó hajlamú alkalmazottját (Schnell Ádám). Az áruló megroskad a bíró tekintete alatt, szavak nélkül, borzalmasan. Szinte érezhető, hogy a zavaros időkben a megszégyenülésnek ez a fajtája adja a kihegyezett kaszát a folyósgerincű emberek kezébe.
Trianonnal természetesen perdül a kocka. A bírónak a tehetetlen düh könnyeivel a szemében csak keserű nevetésre futja, de konok méltóságát és becsületét akkor is őrzi, mikor mása sem marad. Új, botcsinálta emberek kerülnek pozícióba, akik kedvüket lelik abban, hogy a megtépett, kifosztott magyarokat minden lehetséges alkalommal megalázzák. Azonban az olyan férfiak, mint a bíró, nem törnek meg és nem esküsznek hűséget új hazának. Hogyan is tehetnék: egyetlen adható szavukat már a Magyar Királyságnak adták – húzódjanak bár máshol a határok. Géza is eldönti, hogy hazatér az új határokon belül fekvő birtokára és gazdálkodásba kezd. Ez persze azt is jelenti, hogy Irinát sem láthatja többé, de a dolognak nincs is akkora jelentősége, hiszen a búcsúszerenádos éjszaka óta – a tisztesség nevében – egyébként is kerüli az asszonyt.
Csakhogy Dusán is jó ember, a szerbek nagyura is becsületes férfi: nem felejti el, amit a bíró tett érte és családjáért annyi éven át. Most ő került pozícióba, az ő szava a törvény a községben, igyekszik hát tompítani a magyar férfit érő csapásokat. Odáig megy, hogy maga mellé venné őt helyettesként a birtokra, szállást pedig saját házában ajánl neki azzal, hogy a hivatalnokból lett intéző vigasztalhatja majd a gazda magányos feleségét olyankor, ha neki városon akad dolga. Ez a pont újabb kitűnő alkalom a magunkba nézésre: lehet-e nemet mondani egy ilyen ajánlatra? Hibáztatható-e a farkas, ha a bárány maga nyitja ki az akol ajtaját és tessékeli be a toportyánt? Nos, nem találnánk el úgysem: a férfi tisztessége és az asszony becsülete ismét győzelmet arat, de utolsóerős kínlódásukat már észreveszi a férj is.
Ami ezután történik, mind szép és erőteljes és hatásos. Életeket nyomorító igazságok, mázsás koloncok dobbannak egy-egy félmondatban. A történet magában hordozza a borút és hideg súlyosságot: ami így indul, annak nem lehet mindenki számára boldog vége. A sorstragédiák, változások és történelmi mozzanatok között számomra az a legmegrázóbb rész, amikor az asszony gyón a férfinak, aki férje ugyan, de akit szíve minden tisztességével és akarásával sem tud férfiként szeretni. A lecke hatalmas és életre szól. Van, hogy nem történik semmi, ebbe a semmibe mégis életek roppannak bele, mert ez ellen a semmi ellen nincs apelláta. Mert létezik egy semmi, ami a fizika összes törvénye ellenében megtöri a legerősebb akaratot, lerombolja az összes érvet – és még csak kitörési pontot sem enged a haragnak, mert nincs, amit a jogos indulat megbosszulhatna. Az asszony és a férfi körül annyi kín, megbánás, tehetetlenség és gyötrelem vibrál, olyan sok kimondott és kimondatlan vád és fájdalom forrasztja egybe kettejük alakját, hogy még nézőként is soknak találok ennyi érzelmet: le kell sütnöm a szemem. Tudom: ezt a rejtvényt még nagyon hosszan fogom a megoldás halvány reménye nélkül hordozni.
Az előadás végén megérdemelt tapsvihar tombol. Mindkét beugró teljesítményét díjazza a közönség, Márkó Eszterét külön is kiemelem azért, mert a saját szerepe mellett úgy jelenítette meg Dusán nővérét, hogy nekem személy szerint semmiféle hiányérzetem nincs – sőt! A színpadrendezés néhol mókás, és egyébként is vannak nevetésre alkalmas felütések a darab során, azonban nem ezekért ajánlom ezt az előadást, hanem azért a csodáért, amit a történetet maradéktalan hitelességgel megjelenítő színészi játék jelent. A mese önmagában is több napra elegendő gondolkodnivalót ad, de ha hozzáveszem azt az energetikai hálót, a vonzások, taszítások, ellenszegülések és tagadások finom szövedékét, amit csak a színpadi élmény (csak ez a színpadi élmény) nyújt, úgy érzem: töprengéseim előtt hetekben mérhető távlatok nyíltak.
(A képek forrása: www.jozsefattilaszinhaz.hu)
