Kacor inda (motor)house
Reggeli alakításom nyomán esélyeim a flepnire rohamosan javulnak.
Történt ugyanis, hogy közfeladatot ellátó intézményben intéztem ügyet, gépjárművem ezalatt az egyik forgalmas körút forgalmas járdája mellett parkolt. Feladataimat viszonylag rövid idő alatt teljes sikerrel elvégeztem, következésképp kiegyensúlyozottan és boldogan tértem vissza az autóhoz (még talán valami dalocskát is zümmögtem), fejben már terveztem, merre indulok tovább, toronyiránt. Ismeretlen útvonalak, napsütéses őszi reggel, csupa öröm az élet.
Az autóhoz közelítve dudorászós kedvem fagypontra lohadt, mikor megláttam, hogy valami lóg a motorházból a járdára. Csekély gépészeti ismereteim azt üvöltötték a fejemben, hogy az autónak nincs olyan alkatrésze, amely egészséges állapotában félig a járdán fekszik, kilógva a motortérből. Gyanakodósanszemlélődős tempóra lassítottam, és kommandósokat megszégyenítő helyváltoztatási technikával (félig guggolva, félig lehajolva) közelítettem meg a járgányt. Mindezt úgy, hogy mind az úttesten, mind a járdán dübörgött a reggeli csúcs.
Amikor inger-közelségbe érkeztem, a bélkilógatós alkatrész átváltozott apró cirmos cicává. Első reakcióm a megkönnyebbülés volt, de ez hamar elmúlt. Mert elég hosszú ideig dolgoztam autók között ahhoz, hogy tudjam: a kismacska és a motor találkozásából a kismacska sosem kerül ki győztesen. Nem vagyok szorgos állatvédő, de azért hidegvérű cicagyilkos sem. Ergo nagyot toppantottam, hogy majd macsek megijed, elszalad, én pedig mehetek tovább izibe’.
Macsek nem ijedt meg. Bátran pislogott kifelé a kocsi alól. Szinte látni véltem, hogy vállat von és legott (elegánsan, ezt meg kell hagyni) felugrott a motortérbe.
Na, asszony, gondolkozz! A helyzetelemzés a következőt mondta: (i) macskával a motorházban elindulni rosszat jelent az Álmoskönyv szerint is; (ii) ki kell onnan szednem, de bántani nem akarom, bár ha felaprítom a motorral, az lenne csak az igazán durva bántás; (iii) mivel lehet egy kismacskát kicsalogatni egy zárt, meleg motortérből? Utánozzam a tej hangját? Vegyek macskakonzervet? És ha közben elinal, én pedig megőszülök a cicát hívogatva ehelyt?
Mindezt természetesen úgy, hogy az autó előtt álltam fejemet vakargatva, reggeli csúcs lásd előbb.
Gondoltam egy merészet és felpattintottam a motorháztetőt, gondolván: ha sikerült szemkontaktust létesítenünk, könnyebben tudok majd rá hatni (ezt egyszer egy túsztárgyalós tanulmányban olvastam, ha nekik bejött, egy kismacska sem lehet keményebb…).
Mondanom sem kell: egyik túsztárgyalós tanulmány sem ad viselkedési tippeket forgalmas utca, hatalmas zaj, felnyitott motorháztető és egy darab motortérszínű cica halmozottan hátrányos együttes előfordulásának esetére. Kit kell ilyenkor hívni? Végül is mindegy, bárkit hívok, körbe röhög.
Megpróbáltam minél több szögből belenézni a motortérbe, mert a cicvarek bazi jól álcázta magát, valahol ezt is oktatni kellene. Semmilyen pózban nem láttam, csak a veszett panaszos miákolást hallottam. Ezzel párhuzamosan – gondolván, így hamarabb mozgásra bírhatom – beszéltem is hozzá.
Megvan az a kép, amikor egy sűrűforgalmú őszi reggelen egy nő áll a kocsija nyitott motorháza előtt, derékig a motortérben, és emelt hangon (a forgalom zaja, ugye…) azt kommunikálja befelé, lassan, artikuláltan és jól érthetően (ahogy a kalauz szokta a külföldi turistának színmagyarul) a hengerfejek irányába: „hol vagy? ki kellene jönnöd! légy szíves! hahó! CIC! ha elindulok… el… fogsz… pusztulni!”
Vajon az utca népe azt gondolta, én minden reggelt így kezdek? Hogy meg vagyok győződve arról, hogy a belső égésű motor belülről elégeti önmagát és megsemmisül? Ebben az esetben hálás vagyok, hogy nem riasztottak tűzoltókat és muszájkabátos munkásokat…
A cic – miután gondolom visongva kifetrengte magát a röhögésből kifolyólag – kidugta parányi, aranyszemű fejecskéjét valami öntvény mögül, kedvesen hunyorított, majd eliramodott a jövőjéért munkálkodni. Magamra maradtam a nyitott motorházzal, az őszi reggellel, és a kismacskák figyelmetlen gazdáira vonatkozó, tökéletesen szalonképtelen gondolataimmal.