Kutya vacsorája

Amikor még süvölvény

Kutya lassan négy és fél éves. Táplálása sarkalatos kérdés. Rendes háztartásokkal ellentétben nálunk semmi sem biztosabb, mint a kutya vacsorája. Büszke vagyok arra, hogy a lehető legjobb táppal etetjük, többet próbáltunk, több embert megkérdeztünk, figyeltük a proteint, szénhidrátot, tartósító- és színezékmentességet. Még a csomagolás színére is ügyeltünk volna, ha nem lenne kölykünk fekete (amihez – mint tudjuk – bármely szín passzol). De facto többet költünk az eb táplálására, mint a sajátunkra. A táp mellé kap gyümölcsöt és nyers zöldséget (abban van a vitamin) és főzött (sótlan, fűszerezetlen, natúr) rizst, ami segíti az emésztését. Vagy nemtommér’. Hogy érezze a törődést. Mindezt persze szépen felengedem vízzel, mert amikor – egyszer – szárazon kapta a tápot, kis híja volt, hogy megfulladt. Oh, majd’ elfeledtem: azért ilyen kritikus pont nálunk az etetési szertartás, mert Lina nem rág. Szippant. Bár amikor leette az egérautónk oldalsó díszlécét, azt meg kellett rágnia, tekintve hogy a méteres darab több részletben jelent meg a kutya másik végén… Mindenesetre minden este kézből kapja a minőségi papit. Ha tél van, meleg vízzel engedem fel, így legalább folyadékot is vesz magához. A probléma egyébként objektíven is létezik: a kutyaiskola 20⁺éves tapasztalattal rendelkező oktatója megkövülten nézi, ahogy Kuty zabál, elmondása szerint nem látott még ilyet, nem is hitte, hogy ilyen létezhet. (Na, akkor kezdtünk kézből etetni.)

Ehhez képest néhány napja olvasom, hogy akkor teszem a legjobbat családunk legifjabbjával, ha nyers, csontos húst adok neki. Pillanat. Hogyan? NYERS húst? Az én pici babakutyámnak? És a bélféreg? És a szilánkosra törő, beleket átszúró csontok? És a nyers hús okozta vérengzési hajlam? És a megcsavarodó gyomor? Egy útszéli keveréket esetleg, de ezt a túltenyésztett, elkényeztetett… Hát, ránk ez tuti nem vonatkozik. Aztán olvasok tovább, és kiderül, hogy de igen. Ugyanezt a típust más is tartja nyers koszton. És így sorban, minden kifogásom léket kap olvasás közben (Patadoki rulez, eleinte csak Facebook-on). A gondolatsor tragikusan logikus és egyszerű. Sőt (horribile dictu!) még rá is dobban a szívem. Mint anno, amikor arról olvastam, hogy a gyógyszergyártók nem feltétlenül azt akarják, hogy az emberek meggyógyuljanak (mert ugye az egészséges ember nem üzlet). Ezt követően egyik pillanatról a másikra visszaadtuk gyógyszerfogyasztási aranykoszorú érdemrendünket (olyan nem volt, hogy nálam ne legyen Quarelin, Algo-, Kalmo, NoSpa, Kataflam, Neo Citran, stb.), és végleg letettük a bogyókat (ennek kb. hat-hét éve lehet). Ilyen horderejű tudati megrázkódtatást okoz nekem ez a nyers dolog is.

Megkérem Férjet, ugyan olvasná már el, mit találtam. Nálunk ő az ész, a logika és az értelem, hátha majd lebeszél. És lőn. Elolvassa, ám nem beszél le, hanem rákattan a témára. Bontatlan konzervekkel, tápos zacskóval irány a Vatera. Elhatározzuk: fejest ugrunk. (A dolog pikantériája, hogy mi magunk nem fogyasztunk húst, tehát honnan szerezzünk? Milyet? Mennyit? Nem fullad meg? Felvágjam? Adjak csontot? Belsőség? Az minek? És ha muszáj, abból mennyit? Hányszor? Hogy értessem meg vele? Hát fel sem fogja ismerni, ha nincs granulálva! Olyan kis béna, egyszer tisztára mozdulatlanul hagyta, hogy egy macsek véresre karmolja az orrát!). Nagy levegő, nóta kettő három, és!

Ma délután Férj beállít 38 db csirkelábbal, és négy korpusszal. Utóbbiak teljes hosszukban foglalnak helyet a szatyorban: fej, tor, potroh. Tehát FEJ. Rajta a tetem végén. Persze Életem Cseresznyéje ilyenkor elmélyülten olvas, fehér vadász hazahozta, asszony dolgozza felfelé. Darab ideig farkasszemet nézünk: a szárnyas (maradéka) és én. Szerencse, hogy Tik már tollatlan, különben komoly veszélyben forogna a nyers táplálás (ideája is, nemhogy a gyakorlata).

Ráhangolódásként levágom a lábakról a körmöt. Lehet, hogy meg tudja emészteni, de azért na! Ez olyan mérhetetlenül slampos dolog, az én kutyám nem fog körmöket ropogtatni! (És halottszemű, csőrös fejeket sem, ami azt illeti, praktikus okokból: hogy a gyomrom tartalma a gyomromban helyezkedjen el, ne pedig a drágaszép kutyám hátán.)

Mit mondjak: az ókori Thermopülai hősei szottyadt mosónők hozzám képest. Eltökélem magam, nekifohászkodom és elválasztom a fejeket a nyakaktól. Közben csak egész kicsit hüppögök, és egész nagyokat nyelek. (Lélegezz, asszony, lélegezz!!!) Hogy egyébként mikről beszélek magamban, arra boruljon misztika.

A biztonságnak kedveskedvén a szokásossal indítok Kutyánál: főtt rizs és granulált táp (a maradékot már elhasználom, és hát kotyogjon szegénynek valami a gyomra alján, ha esetleg a software nem azonosítja táplálékként a boldogult kotkotot). Mellé (egy másik tálkába) a tetemdarabok. Lábak egyenként, egy darab madár nyaktól farkbojtig. Hozzálátunk a szokásos szertartáshoz, Linzer minden porcikájával koncentrál (Teremtőm, ha én így tudnék egyhegyűsíteni, már régen megvilágosodott lennék…) Férj ekkor bohón meglibbenti a nyers táplálékot tartalmazó küblit méterekre szemünk fényétől. Onnan kezdve a mi tápos ebünk három szólamban fütyül a tápra. Szinte hallatszik a robaj, ahogy a táp-istenség piedesztálja megürül. Valahogy azért letuszkolom a torkán az elkészített első fogást (látta valaki az Üvegtigrist? “De bizony, hogy megeszed!”), majd jöhetnek a lábak. És a csoda a szemünk előtt bontakozik valósággá! Vakok látnak, bénák járnak, a kutyánk RÁG! Nem győzünk gyönyörködni az eleddig ismeretlen tüneményben. Majd – az étkezés koronájaként – megkapja egyben a lefejezett testet. Szemérmesen arrébb lépünk, nem akarván látni fuldoklását. Ám ekkor ismét: csoda (vakok látnak, stb., lásd előbb) egy percnél hosszabb ideig rágódik ezen az… élelmen. Tép, rág, tép, rág, és így tovább. Csak a legelején próbálja egészben lenyelni a félkilós darabot, de hamar észleli a módszer hibáit. Távolról figyeljük őt, mint két elmeroggyant. Azért van annak egy diszkrét bája, amikor az ember azon izgul, hogy az ötvenkilós (harci)kutyája képes-e legyőzni 78 dkg nyers valamit… De nincs mit tenni, egyébként annyira béna szegény táplálkozás terén, hogy komoly és valódi büszkeséget érzek eme hétköznapi esemény láttán.

Etetés előtt: apró, pici Csizmás Kandúr

Elindultunk egy úton, a négyéves kutyánk magától táplálkozik és egyelőre nem fulladt meg (ki hinné?!). Ímhol nyíltak beláthatatlan távlatok. És akkor a homeopátiás kullancstávoltartót még ki sem próbáltuk. Fanfárok, zengjetek! Dobok, peregjetek! Zászlók, lobogjatok! Kutyacsemeténk önállóan táplálkozott, és túlélte!