Szösztenger és hangyák

Rajongom a nyári reggeleket. Úgy értem: a valódi nyári reggeleket, amikor nincsenek talajmenti fagyok… Így júniusban felhorgadt bennem az igény, hogy ne csak tavalyi fényképeken lássak napot (lásd még: „az időjárás monnyon le!”).

Kilépek a hajnali verőfénybe, és megpróbálom felfedezni kutyámat – a Drágát. Amikor álmos, Kölyök néha tereptárgynak álcázza magát – hacsak nem lát reményt arra, hogy etetéssel kezdjük a napot. Nyáridőn már a hajnallal elhagyja házát, fontossága teljes tudatában, parádézva kíséri Családunk Fejét a kapuhoz. Valójában csak fél a Férjem elválaszthatatlan részét képező nagy és fekete kerékpártól, de gyávaságát zseniális tehetséggel álcázza hetyke búcsú-szökelléseknek. Aztán még bóklászik, legel egy cseppet, de a házba vissza már nem megy.

Később, mire én is megjelenek szobán kívül, Linát már a terasz lépcsője tartalmazza. Ilyenkor tavasz végén, nyár elején Kuty foszlós ágyelőt játszik, így gondoskodva a család szórakoztatásáról. Amikor üdvözlésképpen megrázza magát, pehelyrobbanástól rezeg a lég. Ha az ember nem vesz nagy levegőt, és nem csukja be a szemét, megfullad és időlegesen megvakul. Mondjuk, ha nagy levegőt vesz, akkor is megfullad, mert a téli pehelyszőr apró, ragaszkodó szálacskái mindenképp megtalálják (és elzárják) a felsőlégutakba vezető folyosókat.

Van tehát nekünk egy laza ötvenkilónyi fekete örülés (permanens aktív helyváltoztató mozgásban a lábam körül), és van hozzávetőleg fél kg szürkésfekete pihe – szanaszét. Ebben az időszakban nem tudok teregetni („nem, Drágám, nem tolakodott rövidszőrű latin szerető az életünkbe, csak a teraszon száradt a ruha, a kutyád meg rávedlett”), nem tudom emberi öltözékben elhagyni az otthonunkat („nem közvetlenül szamárborotválásból estem a színházba, csak hát otthon vedlik a kutya, tudod…”), a légzési nehézségekről már írtam. Arra, hogy a kutyaszőr gyakoribb nyári fűszere ételeinknek, mint a sáfrányos szeklice, már pillám sem rebben.

Linzer nagyon örül új játszópajtásainak (ti. a szőrcsomóknak): vidáman kergeti őket. Amikor azokat felkapja a szellő, utánuk ugrik, saját tengelye körül pörög kajlán. Ha sikerül elkapni valamelyik kis lidércet (persze, hogy szájjal), köhög. Ha valamelyik manó az orrára száll, prüszköl. Vidám látvány, el kell ismerni.

De nem azért vagyok dörzsölt kutyás, hogy az arcomba hajított kesztyűt ugaron hagyjam. Van nekünk speciális vedletőkefénk. Piros. („Jaj, de vidám kis műanyag izé, meg lehet enni? Játszunk vele? Miért rángatod el előlem? Most megehetem, vagy nem? Huj, ez kemény! Azért ugrálok, mert folyton felemeled a kezed…”) És biztosan kellemes, amikor vakarászni kezdem vele az élő pokrócot. („Hát ez nagyon finom! A hasam is! Nem játszunk? Miért üljek, amikor vakarászol? Máskor mindig örülsz, ha lefekszem. Jó, de miért kell ülni, az olyan unalmas! Jé, ott egy lepke! Jól van már, jól van, nem mászkálok el, de akkor vakargasd a nyakam! Ne a hátam, a nyakam. Ott lejjebb. Úgy, jaj, de jó! Hé! ne rángass! Nem akarok ülni, mert a ciróka fekve van! A farkam alatt meg nem is kell vedleni, aúúúú, ez nagyon fáj, mit csinálsz?!?! Megrágom azt az izét!”)

35 perc, egy nemezkalapra elég alapanyag. De bármeddig vakarom, ugyanannyi jön le róla. Tessék mondani: akinek hosszúszőrű kutyája van, az mit csinál ilyenkor? Fel kellene találni a cserélhető vedletőzsákot. Csak belehullanak a szőrök, az ember cseréli, felteszi az újat… na jó, nem álmodozom. Még meg kell néznem a hangyáimat, jössz, Linzer?

A tulajdonos büszkeségével tekintek a nyár elején telepített gyepre. Igaziból a gyep maradékára. A gyepet ugyanis gyermekkádnyi foltokban kiölték a hangyák. Tiszta öröm, ha az ember kertjét olyan lények lakják, akik felsőbb, isteni rendszer szerint építenek várat és működtetnek államszervezetet. Megjegyzem: a magyar közigazgatás (is) vehetne példát a hangyáimról. Hatékonyak, egyetlen felesleges mozdulatot sem végeznek és senki – ismétlem: senki – nem lopja a napot. Alapvetően szeretem és csodálom a hangyákat, fantasztikus kis teremtmények. Csak úgy vagyok ezzel, mint egyszeri ember a felesége barátnőivel: jó, hogy vannak, de ne az én kertemben fesztiválozzanak!

Mutatom Linának, hogy ez itt akkor egy hangyaboly, esetleg megehetné a lakóit. (Nem őrültem meg – teljesen még biztos nem – de Kölyöknek néha van ilyen ambíciója, hogy ami mozog, azt szereti megenni. Halvány remény volt ez a bollyal kapcsolatban, de hiba lett volna, ha meg sem próbálom.)

Kutya nézi az ujjamat, felnéz rám, megnézi a hangyavárat, majd bizonytalanul leül. Megint felnéz rám, de olyan óvatosformán, mintha bármelyik pillanatban kész lenne az elinalásra. Persze, neki törvény szerint nem szabad az elkerített részen lennie, most meg bevonszoltam, és mutogatom neki a lyukat a fűben. Nem csoda, hogy nem érti. Kis idő eltelik ebben a tétovaságban, aztán inkább kitessékelem. OK, sok a hangya, de a kert többi része még elég jól működik. Jobb az, ha Kuty kívül van a kerítésen.

Nézzük! Hat nagyobb helyen érintett a kert. Utánaolvastam elektronikusan, három nyerő módszert találtam (plusz egyet a szentelt vízzel, de azt a végére hagyom). Ez módszerenként két boly. Lepermetezem, befújom, leöntöm, és visszavonom erőimet egyéb helyekre.

Többek között elviszem Kölyköt a mezőre futni, amiből szégyentelenül rövid idő alatt vonszolós séta lesz, mert nem bírja a párát, és a nyers etetésre való áttérés hozadékaként hasonlatossá vált nagymamám régi kisasztalához. Mire hazaérünk, örülök, hogy egyáltalán lélegzik. Holott az út felénél – le sem merem írni, hogy 4 km-nél – még le is fektettem az árnyékba, hogy összeszedhesse magát és erőt gyűjtsön a hazaútra. Ismét mondanom is felesleges: naná, hogy azonnal jobban lett, amint kapun belülre értünk. Piszok kis szimuláns! Meglátjátok, egyszer még nyer Magyarországnak egy Oscar-díjat.

Levezetésnek újból vedletés, újból szőrhalom. Katatón leszek lassan, minden évben ez van. Augeiasz és Szüsziphosz együttesen is csak „futottak még” kategória. (És tényleg hogyan kezelik ezt azok, akiknek hosszúszőrű ebet dobott a gép???) Aztán elmerülök a napi rutinban, és mire feleszmélek, este van. Megnézem a hangyáimat. (Az beszűkülésnek számít, ha életem egy ideje a kutyaszőr – hangya – vizsgák háromszögben telik?)

Mindhárom módszer hatékonysági együtthatója egyforma: nulla. Veszek három mély levegőt (módszerenként egyet), és tiszta szívből, szeretettel megkérem az aprónépet, hogy menjenek máshová lakni (pl. a szántóföldre), mert én szép, egyenletes gyepet szeretnék, hangyátlant.

Aztán alvás. Másnap reggel pedig orcám porba hull: sehol egy fia hangya.

A menetrendszerinti délelőtti kutyakefélés alatt azon gondolkodom, hogyan lehetne kutyára alkalmazni az imént szerzett hasznos tapasztalatot. Vajon ha megkérném a felesleges téli szőröket, hogy egyszerre essenek le háromra? Egy, kettő…