A “Csókos asszony” – jelenség

Helyszín: Budapesti Operettszínház

Zerkovitz Béla – Szilágyi István: Csókos asszony (operett)

Szereplők: Huszti Péter, Bordás Barbara, Dancs Annamari, Dolhai Attila, Homonnay Zsolt, Peller Károly, Oszvald Marika, Szendy Szilvi, Faragó András, Jantyik Csaba

Ráncfelvarrást követően újra látható a Csókos asszony – a Thália után ezúttal az Operettszínház színpadán. A lényeg nagyjából változatlan, az izgalomról néhány taposóakna gondoskodik. A darab lekerült a „szereposztásilag mindegy” listáról.

____________________

 

Azért szeretjük ezt az operettet, mert tisztán idézi a békebeli Józsefváros hangulatát, és általában minden klasszikus operett-kellék megvan benne. Sőt, van, amiből több is van. A felújított előadásban is sok a fülbemászó dallam, ötletes színpadi megoldás. A díszlet első ránézésre változatlanul költözött át a Tháliából, emlékeimhez képest alig néhány közlekedési minta változott meg, ami jól is van így, mert a darab eddig is jó volt úgy, ahogy volt. A legtöbb különlegesség tárgyiasult formában megmaradt, így például a jelmezek és a díszletek nem egyszerűen keretet adnak a történetnek, hanem aktív részeseiként szinte önálló életre kelnek. Önálló és meglehetősen mókás életre. Ha az ember esetleg nem először látja, mindenképpen érdemes figyelni a rejtett finomságokra, a kellékek beszédes ötletességére. Mert itt többnyire minden teljesen a helyén van. Ha pedig véletlenül nem, akkor is…

A mesét eddig sem lélektani mélységei és összetettsége miatt szerettük, az új szériában is kedves, légies könnyedségnek örülhetünk. Ebben a vonatkozásban azonban az ember belefuthat az élvezeti értéket jelentősen romboló élményekbe.

A KultúrSzóda ezúton fejezi ki jókívánságait Peller Annának a közelgő édesanyai örömök miatt, ám haladéktalanul hangot is adunk afölött érzett reménykedésünknek, hogy a darab nem kényszerül majd sokáig nélkülözni a Peller-Csonka párost. Azért hozzátehetjük gyorsan, hogy az előadás nem marad teljesen Pellertelen: a jó hír az, hogy Szendy Szilvi és Peller Károly továbbra is láthatók mint színfolt. Játékuk szikrázó, huncut, kellemesen és pont elégségesen léha, miközben egy pillanatig sem közönséges.

Alapos, amolyan vastüdős fellélegzést vont maga után, hogy Dorozsmai Pista szerepében semmi sem változott. Ebből a szempontból mindegy a beosztás, mindkét bonviván kedvesen esetlen, külön örömömre szolgál, hogy az öngyilkossági kísérlet kísérlete előtti alkoholos fertőtlenítés is megmaradt. A „Mi muzsikus lelkek” kényezteti a fülemet (attól eltekintve, hogy szerintem soha nem fogom megérteni az „átviharzott” éjszaka jelentőségét). Eltérőek a megoldások, mindkét művész saját magára formálta a karaktert, ahogy azt kell is, természetesen van szívemhez közelebb álló hősszerelmes – de szigorúan pontozásos és még így is nagyon szoros versenyben. Homonnay Zsolt játéka számomra kicsit fűszeresebb, kicsit több, kicsikét mókásabb. Fura, ahogy ebben a könnyed műben is meglódul egy-két alkalommal a szenvedély, és akkor eltűnik a móka, és nagyon fontos, hogy a váltás nagyon hirtelen, nagyon éles és nagyon hiteles legyen. Sikerül is, hibátlanul.

Eleinte féltem az új beállóktól, a végén meg nem tudtam választani, ki tetszett jobban. Elsőre Dancs Annamari tűnt erősebbnek a prózai részeknél, Bordás Barbara azonban énekhangban brillírozott. Aztán rögtön borult az éppen felállított mérleg, tehát úgy hiszem: a női főszereplők kiválasztásánál is szempont volt a közönség kényeztetése.

Huszti Péter – mint mindig – elegáns, gáláns úriember, nem is kérdés: ez a szerep nagyon az övé. Pironkodva vallom be, hogy olykor bizony elmorzsolok egynémely könnycseppet a „Hol vannak a régi, csókos pesti éjszakák” alatt. Hja, kérem, a szerkesztő is öregszik, a szerkesztő is lehet szentimentális.

A fent említett, egészen lágy és ringatós jeleneteken kívül akad olyan is – számos –, ahol nem morzsolok. Hunyadiné (Oszvald Marika) és Kubanek úr (Faragó Topy) olyan két figura, hogy tevékenységük nyomán per definitionem ömlik a könny a szememből, és kínosan próbálok ügyelni arra, hogy ne zavarjam a körülöttem ülőket a kelleténél jobban (t. i. a hangos nyerítésemmel). És még nem is feltétlenül a matyós szám alatt (dehogynem, ott is!), de apró gesztusokon, egymásnak és lehetőleg öv alá küldött zokogtatós poénokon kacagva a szó szoros értelmében megfájdul az oldalam és berekedek. Ehhez jön még Jantyik Csaba a maga sajátos légkört teremtő inas-variációjával. Ez a zseniális művész nekem többrendbeli személyes kedvencem, nincs változás. Már attól nevetnem kell, ahogy megjelenik, általában nem is kell tennie vagy mondania semmit. Ő ennek az operettnek az egyik emblematikus, pótolhatatlan, cserélhetetlen, kihagyhatatlan alakja. (Amúgy a szerepe szerintem egyáltalán nem vicces, nem is hosszú és meglehetősen jelentéktelen. Rajta múlik, hogy olyat alkot belőle, amilyet. Ha lenne színművészeti Nobel-díj…)

Azt meg csak a levegőben lévő szentimentál-felhő teszi, hogy elgondolkodom: mi a rézfülű bagolyért nem felel meg Pistának a „túl jó” Katóka, miért hajlik az orfeumi lepkeház pillangói felé inkább… és miért kezd el azonnal érdekes lenni a kartonruhás fehérszemély, amint felöltözik talpig nagyvilágba…

De most tényleg: a férfiaknak akkor érdekes, ha meg tud kínozni, akkor izgalmas, ha éget? És ez még rendben is lenne, de akkor ne tessék sopánkodni, hogy „megcsalt” és „eldobott”… hacsak nincs kéznél taliga.

A végén mégis a kartonruha nyer, operettnél pedig nem kérdezzük: mennyi időre.

A darab romlatlan és romolhatatlan, mindenképpen érdemes megnézni. Annyi az egész, hogy akinek az enyémekhez hasonló érzékenységei vannak, annak már figyelni kell a szereposztást.

 

Fotók: Facebook/Dioráma

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.424343607689031.1073741836.348868501903209&type=1