Amerikai Komédia

Operettszínház: Amerikai Komédia
Helyszín: Átrium Film-színház
Időpont: 2014. március 21. 19 óra
Bársony Bálint, Lőrinczy Attila: Amerikai Komédia (szvingjáték)
Szereplők: Janza Kata, Dolhai Attila, Bálint Ádám, Földes Tamás, Falusi Mariann, Felföldi Anikó, Brasch Bence
Programcímke: Szving, szerelmes szélhámos, mulatságos, pergő történet, örömjáték

________________________________

Ismét bebizonyosodott, hogy sokkal fontosabb a „hogyan”, mint a „mit”. Aszlányi Károly vígjátékát Bársony Bálint zenéje és Lőrinczy Attila szövege olyan ragyogóra színezte, hogy csak hunyorgok. A történet eleve sem sablonos, és jóllehet komédiának minősül, egyetlenszer sem fordul át fogfájdító csikorgásba, közönséges túlzásba, pedig a KultúrSzóda szerkesztőségének ripacssági ingerküszöbe igen alacsony, meglehetősen egyszerű megsikíttatni ezen a pályán. Itt azonban semmi ilyesmi, csak utólag veszem észre, hogy milyen sok alkalommal csúszhatott volna el a darab, de nem siklott ki mégsem.

Az előadás nem dagonyából startol: eleve is feszültség a két főszereplő első találkozása. Janza Katát eddig mindig vérbő és/vagy más módon hangsúlyos nőiségű szerepekben láttam, most kicsit elcsodálkozom, hogyan lehetett pont ezt az ízig-vérig nőt beletuszkolni a „kőkemény üzletasszony” szoknyájába. Ám a színésznő attól színésznő, hogy bármit és bárminek az ellenkezőjét is ügyesen eljátsszon. Ezen kívül a sugárzó nőiesség éppen pikánssá teszi a szerepet.

A Frank Andersont alakító Dolhai Attila a tőle megszokott színvonalon énekel, emellett csont nélkül Bel Ami: pillanatnyi billenés, apró kirezzenés nélkül adja a halálosan szerelmes életművészt. Fogalmam sincs, Dolhai Attila civilként milyen, de hogy Frank Andersonra sosem tudnék haragudni, az nagyon valószínű. Kiváltképp, miután a forgatókönyv szerint sem nagyon lehetne miért. Kicsit áthallok a régen nem játszott Koldusopera Bicska Maxijára, ám ez semmiképp sem hátrány, hanem sőt. Örülök, hogy ismét olyan szerepben látom viszont Dolhai Attilát, ahol a  darab végén is életben van még (bár a tragikus és mély alakításait is igen kedvelem), mert élvezet figyelni pimaszul szellős játékát, pajkos arcait, és jó átadni magam a mindent egy lapra feltevő romantika áradásának.

Falusi Mariannról eddig is tudtuk, hogy jól énekel, én azonban csak most hallottam először élőben, az élmény kellőképp sokkolt is. Nem beszélek arról, milyen tündéri volt flúgos feleségnek, vagy mennyire ösztönös, magától értetődően hihető a játéka. Hanem folytatólagosan elkövetett pislogást foganatosítok afelett, amilyen könnyedséggel énekel akár jazzt, akár áriát, és hogy amikor jazz robban a torkából, akkor az nem pusztán jó, hanem a feketénél is feketébb: dögös, vérforraló, és önmagában is alátámasztja azt a kijelentést, mely szerint az élet így, ahogy van gyönyörűen tökéletes.

Elhiszem (vagyis inkább kényszerűen tudomásul veszem), hogy a hülyéskedésben több a pénz, de ez most számomra úgy csapódott le, mintha Bernini elment volna lakókocsi-kupecnek. Szuper lenne ebből az énekhangból ebben a műfajban (nevesítsük: a jazz bármilyen – lehetőleg pörgősebb – válfajára gondolok) többet, sokkal többet hallhatni.

Felföldi Anikó szerepe bűbájos ellenpontja Tony zárkózott kapcsolati esetlenségének. A virgonc lányos édesanya vidámsága nem kirakat, az életigenlés és az életöröm nem mesterkélt. Ez az a figura, ahol nagyon jó, hogy a művésznő lénye átsugárzik a felöltött személyiség mögül, mert a két hatás egymást erősítve eredményez könnyes nevetést és vidám ámulatot.

Földes Tamás ismét aktívan illusztrálja, mi mindent lehet kihozni egy amúgy lágyan és aranyosan komikus oldalszerepből. Némely jeleneténél definíció szerint valósítom meg a székbenfetrengős sírvakacagást, és ahogy hallom, nem vagyok egyedül a problémámmal. Váltig csodálkozom, hogyan lehet ezt a színpadi munkálkodást (amilyen a valóságban szerintem nincs is) faarccal végignézni, ahogy a többi, szintén jelenlévő szereplő teszi. Biztosan sokat gyakorolhatták, de azt is tudom, hogy én az esélytelenek nyugalmával gyakorolhatnám ezt bármeddig. Sok töprengés után Földes Dzsoni kapja tőlem a ma este „Technikai KO”-díját. Gratulálok.

Bálint Ádám és Brasch Bence is jó választás volt a retardált kérő, illetve a titkosan rajongó titkár szerepére. Minden mozzanat, kivárás, grimasz a helyén, egy pillanat sincs, amikor valami zavaró tényező kiborítana a hintaágyból.

Csemegei minőségében külön figyelmet érdemel Bársony Bálint Zenekara és maga Bársony Bálint. Részint, mert jól muzsikálnak, részint mert együtt lélegeznek a cselekménnyel, és némelyikük arca már korántsem olyan blazírt, mint a színpadon lévő szereplőké. Amit pedig Bársony Bálint művel a szaxofonok különböző válfajaival, azt hétfőtől minden háziorvosnak receptre kellene felírnia. Totálisan elfogult lévén eme hangszerek iránt, objektíven nem tudom megítélni a közvetített művészi értéket, azt azonban bátran közölhetem, hogy körülöttem elsüllyedt a világ, töredelmesen bevallom, hogy a színpadi eseményekre is csak érintőlegesen voltam képes figyelni az ominózus szaxofon-szóló alatt. Meg még néhányszor, amikor Bálint hangszere kicsit hangsúlyosabban rezgette a levegőt.

A történetnek mesterien aládolgozó zenének gyakorlatilag nincs gyenge pontja. Minden a helyén van, végig olyan, mint egy ízlésem szerint összeállított minőségi CD, a dalszövegek szintúgy repesztenek. Más kérdés, hogy a dalok némelyikének hallatán Dr. Freud minden bizonnyal kéjesen dörzsöli a tenyerét (?) a sírjában. Vagy akárhol is van éppen.

Freud ide vagy oda, a néző számára a szórakoztatóérték száztizenöt százalékos. Ritka, hogy egy darab a humoros helyzetek, párbeszédek és dalbetétek ilyen színes gyűjteménye legyen. Akárhogy nézem: az Amerikai Komédia – saját egyéni véleményem szerint – az Operettszínház utóbbi éveinek messze legjobb alkotása. Régen született meg bennem ennyire gyorsan és ennyire egyértelműen a gondolat, hogy újra akarom látni, lehetőleg mihamarabb.

Aki nem szeret izgulni, hogy vajon kijön-e a hang tisztán, esetleg rezonál a belső világa erre a zenei irányzatra, annak jó szívvel ajánlom a szvingjátékként aposztrofált Amerikai Komédiát.

 

Fotók: Stern Ágnes – Viva la Musical!