Az Ördög az ügyvédem

Helyszín: Karinthy Színház

Időpont: 2013. november 15., 19:00

Molnár Ferenc: Az Ördög (bemutató)

Szereplők: Balikó Tamás, Gubás Gabi, Szabó P. Szilveszter, Schlanger András, Balázsovits Edit, Balázs Andrea, Honti György/Németh Gábor

Programcímke: „Vajon ki ez a monoklis, gunyoros, titokzatos úriember, aki egy festőműterem foteljéből emelkedik ki, a kandalló lobogó lángjai mellől? Ő Molnár Ferenc a világhírű író? Vagy csak egyik legsikerültebb vígjátékának hírhedt címszereplője? Legyen elég ennyi: ő Az ördög. Akkor jelenik meg, amikor a helyzet a legkényesebben kétértelmű.”

 

_____________________

Azt írja a kedvcsináló cetli, hogy „vígjáték három felvonásban”. A három felvonás még csak-csak, de hogy vígjáték… szerintem nem. Tény, hogy vannak benne kiakasztó poénok, és lehet nagyokat nevetni, de aki úgy ül be a nézőtérre, hogy vígjátékra számít, csalódni is fog, ezen felül készületlenül hagyott lelkét gyomorszájon fogja vágni az előadás.

A cselekmény János, a fiatal és sikeres festő lakásán indul, a színpadot szokatlan módon a kandallóval szemben, ám a nézőtérnek háttal álló hatalmas karosszék uralja.

Az őszies, hideg érzetek közé a festő modellje érkezik. Eleinte a fotelhez beszél, melyből némi késleltetés után előbújik a művész is. Párbeszédükből kiderül, hogy a két embert a festészeten túl is összeköti valami: a modell részéről forró ragaszkodás, bálványimádás, ám a festő részéről flört, inkább munkaeszköznek szóló elhárító közöny. Cinka epizódszerepe rögtön a kezdetekkor jelentőségén messze túlmutató érzelmi hullámokat kavar; Balázs Andrea alakítása az egyik legtragikusabb karakterformálás, amit valaha láttam. Mintha a pőre valóság szenvedne nyomorultul a bájos arc, a visszafogott gesztusok mögött, mintha ilyen hűség nem is létezne a világon. Túl remekül játszik, túl könnyű azonosulni ezzel a tépett lelkű, szomorú virágszállal, aki mindennek ellenére erkölcshuszárokat megszégyenítő tisztasággal éli az életet, ami jutott neki. A szószékekről prédikált feltételek nélküli szeretet olyan zavarba ejtően mutatkozik meg ebben az alakban, hogy minden mozdulata, minden kesermosolyos grimasza a szó legigazibb értelmében a szívembe fáj. Színtisztán érezhető módon elég lenne egyetlen kedves szó, egyetlen hívó tekintet, és a modell mindenét odaadná a művésznek, aki semennyire nem törődik az elé kirakott szívvel és alázatos szeretettel, sőt, mintha terhére lenne ez az odaadás, igyekszik mielőbb az ajtón kívül tudni a megunt kelléket.

A kezdeti párbeszédből tekervényes összeházasítási szándékok bújnak napfényre, de nincs igazán idő megérteni, hogy kivel kellene és miért és kinek, olyannyira magával ragadó a helyzetet uraló, kétségbeesetten esdeklő alázat. Vígjátékhoz képest elég hamar cefet hangulatban találom magam, mire a leány távozik.

A műterem nem marad sokáig kihalt: megérkezik a gazdag, ám idősödő férj gyönyörű, ám visszafogott feleségével. A portréfestés ürügyén összegyűlt kis társaságban faragni lehetne a feszültséget, első pillantásra mindenki tisztában van mindennel, mégis játsszák a képmutatósdit, és ez addig fajul, hogy a férj egyéb dolgaira hivatkozva magára hagyja a férfit és az asszonyt, sőt, mint afféle felvilágosult forma, még tréfásan meg is tiltja az egereknek a cincogást.

Ami ezután következik, egyszerre vicces és borzalmas (Molnár Ferencnek posztumusz babérkoszorú). Párbeszédben elevenedik meg a múlt. Hat év óta tart a sóvárgás, ami összeköti a festőt és a más ember feleségét, képtelen elhalványulni a régi csók emléke, mely akkor két – társadalmilag egyenrangú – fiatal között esett, de olyannyira fontos volt, hogy átkísért az asszony házasságán és a fiatal festő sikeres életútján is, mígnem a jelenben válik a két szerencsétlenen kívül mindenki számára világossá, hogy nem lehet elég messzire kerülni, eléggé távolöregedni attól a pillanattól.

Történik mindez negatív, tagadó mese formájában, ahol minden kimondott szóra törvényszerűen és haladéktalanul rácáfol mindkettejük tekintete, testbeszéde. A hazugságok pergő sorozata megszégyenítené bármelyik békebeli Kalasnyikovot. Annyiszor hangzik el, hogy nem szeretik egymást, hogy jó barátok, hogy a férj nagyszerű és a többi, és a többi, hogy már annak is feltűnik a képtelen játék, aki tehetségét tekintve nem mestere a burkolt jelentéseknek. Jolán (Gubás Gabi) és János (Szabó P. Szilveszter) között nem izzik a levegő, hanem folyékonyra olvad. (Itt ajánlom szeretettel a darabot azon pszichológus-hallgatóknak, akik az elfojtás és tagadás iskolapéldáit vizsgálják.)

Ami ebben a jelenetben történik, semmiképp sem való gyúlékony anyagok közelébe, arra azonban kiváló, hogy az ember mélyre süllyedjen a székébe, és kitátott szemmel ismerje fel saját életének (szerencsésebb esetben múltjának) ijesztő analógiáit. Az események nem hagynak nyugtot: még az is kiderül, hogy a festőt Jolán akarja kiházasítani, mert terve szerint (Uram, Istenem!) ha feleséget talál Jánosnak, akkor majd jól biztonságban lesz ő is a saját langyos kapcsolatában. És ezt még szépen meg is beszélik, hogy akkor mindenki milyen boldog lesz. Csuhaj!

A dramaturgia mutat némi szadista hajlamot: amikor azt gondolnánk, hogy itt már szükségképpen kifejlik a vég, betoppan a vagányan logikus, cáfolhatatlan, furfangos, szívünk szerint beszélő intrikus. Szövegelésével még megjelenésének meglehetősen zavaros körülményeit is sikerül elkendőznie. Az Ördög (Balikó Tamás) monológjához a két hápogó fiatal csak asszisztál. A luciferi alak manipulációja azért annyira dögletesen veszélyes, mert a néző kénytelen felismerni, hogy az uralkodó kifordított erkölcsökkel ellentétben annak van értelme, amit az Ördög mond. Az tisztességes, logikus, és briliáns. Ez a figura annyira hiteles és őszinte (ez milyen már! őszinte ördög?!), hogy megkerülhetetlen gondolat-dömpinget indít a fejemben jó és rossz és az igazság relatív mivolta tárgyában. Már a “színművészet” fogalomkörébe tartozik, ahogy a polgári értékrendre fittyet hányó monológ alatt János arca visszatükrözi az Ördög szavait.

Ebben a jelenetben vannak kínos igazságok, fülledékes erotika (mely fojtottsága okán olyan nagyon érzékelhető és elementáris), magyarázkodástól hajszállal megmenekülő rajtakapott ártatlan bűnösök, tehát minden, amitől az ember kifejezetten hálás a nézőtér sötétjéért. És van egy motoszka érzés, amit nagyon nehéz hovatenni. Ez arról szól, milyen könnyen lángra lobbanunk, amikor olyan igazságokat kapunk az arcunkba, melyek valódiságát magunk is mindig ismertük, csak bevallani féltünk.

Miközben a festő – lelkileg és fizikailag némiképp megroggyanva – passzívan szemléli a fárasztó kis társaság távozását, ismét felbukkan a drága, alázatos, kedvesen hűs Cinka. János csaknem sikeresen feloldja imént felgyülemlett feszültségét a jól ismert, megnyugtató leánykában, amikor visszatoppan az Ördög és még egy lapáttal rásuhint az előzőekre. A modell hamarosan és sietve távozik, hogy a négyszemközti bizalmas beszélgetés során ismét sorsdöntő igazságokat, már-már spirituális magasságokat célzó gondolatokat közölhessen a férfi-ördög. Mondja a magáét és még elképzelni sem tudom, hogy valaha máshogy gondoltam, hogy lehet egyáltalán máshogy, mint ahogy ez a lángész mondja. És ha valaki nem hallaná a szavakat, János arcáról továbbra is leolvashatná a lényeget. És mi mindent még…

Innen kezdve kötelező házi feladat újragondolni a polaritást, a jó és rossz viszonyát, a valódi férfi és női minőségeket, és ezer mást. Ezért szerintem érdemes lenne figyelmeztetni az elején a nézősereget, hogy a darabot (i) mindenki csak saját felelősségre tekintse meg, és (ii) csak akkor, ha utána temérdek ideje van gondolkodni, töprengeni, újraértelmezni, mert lesz mit. Részemről pedig igen, értem, érzem a lázító gondolatokat és szíves örömest lecserélem a bármelykor dívó porhintést erre a fajta őszinteségre.

Akkor kezdek per definitionem félni Balikó Tamástól, amikor belehipnotizálja a légkörbe, hogy „égni kell, forrni!”. Az Ördög megformálása csípőből potyogtatja a fittyet a színházi keretekre. Ha nem lenne elcsépelt, azt mondanám: a darab rendezője átlényegül az örök, logikus kísértővé… ehelyett inkább arra teszem a voksom, hogy ez a csodás Ördög-figura (akinek kísértő szavára részemről már rohanok is megtévedni), egy időre (az illúzió kedvéért) Balikó Tamást játszik.

S mert nincs ördögös darab fogadás nélkül: az esti bál tétje (amely bálon egészen mellékesen Jánosnak el kellene jegyeznie egy neki kiszemelt leánykát), hogy az Ördög elcsábítja-e Jolánt, hogy sikerül-e, vagy sem a fagyos, tisztességes asszonyt szeretőjévé tennie. (És itt csak tényleg  egész keveset időzöm azon a kérdésen, hogy mitől tisztességes a mai világban egy olyan asszony, aki fizikailag hűséges marad ugyan az urához, de éveken át hazudik mindenkinek – önmagát is beleértve.)

A második felvonás olyan csattanóval kezdődik, hogy beleszédülök. Elza (Balázsovits Edit), a hófehér báli ruhában tündöklő menyasszony-jelölt keringőzik az Ördöggel. Ez a jelenet önmagában megtestesíti a fekete humort, és mint ilyen, befészkelődik a szívem közepébe.

A szemtelenség és pikírt válaszok páncélja alatt didergő ártatlan fiatal lány hamar és őszintén megnyílik az időtlenül vén és minden hájjal megkent táncpartnernek. Igen, tudja, hogy másik nőt szeret, akit férjéül szánnak, tudja, hogy más asszony birtokolja az álmait. Tudja, de ennek ellenére hozzámegy, mert szereti. Na, ezzel hegyezz vasvillát! Talán csak képzelem, de mintha ez a kendőzetlen tisztaság még Ördög Urat is elbizonytalanítaná egy századpillanatra. A becsületes tisztaságot az ördögnek is tisztelni kell, vagy mi. A sírásba torkolló vallomásból egyszerű kiút kelleti magát: a kisasszony azt a tanácsot kapja, hogy harcoljon a rendelkezésére álló eszközökkel. A szűzies báj, a védelemre szoruló ártatlanság képes csatát nyerni az érett asszonyok rafinált szexuális vonzerejével szemben. És tényleg: amint az állhatatlan pukkancs átfinomul önmagává, Jánosban valóban felébred a vágy, hogy óvja, dédelgesse, simogassa. Persze, hiszen felpiszkálták a védelmező ösztönét, lehet vadászni, érezheti, hogy ő a naaaagy, erős férfi, akire szüksége van az apró, törékeny leánynak. (És Szabó P. Szilveszter kitűnően hozza az Ördög passziója szerint fújó viharos szélben hajladozó fűszálat.)

Amikor aztán Lucifer elkezdi fűteni Jolánt, ugyanakkor az asszony látja, hogy terve beválik és a festő tényleg el fogja jegyezni Elzát, egy csomó minden történik egyszerre. Bámulatos, mennyire ismerte a darab szerzője a női lelket: egy szerelmes asszony mindent megtesz, hogy eltávolítsa magától szíve választottját, arra is hajlandó, hogy házasságba hajszolja, ám amikor látja, hogy a dolgok akarata szerint alakulnak, és a festő – hogy teljesítse kívánságát – hajlandó elvenni a célszemélyt, Jolán mélységesen felháborodik és sértve érzi magát. Uraim, ezeket a reakciókat nem lehet megérteni. A lélek logikáját sosem követheti a hideg értelem.

Talán a szerelem elvesztése és a büszkeségén esett csorba hajtja az asszonyt egy ördögi játékban való részvételre, melytől bizonyságot remél: vajon János szereti-e még, vagy csak álom volt az is, hogy valaha szerették egymást. És ennél a pengeéles kísérletnél bizonyosodhatunk meg arról, hogy mennyire emberi az ördög: mert még ő sem tudja egészen biztosan, mi van a lepel alatt. Ez a mozzanat azonban nemhogy rontana az ázsióján… amikor az ember éppen eldöntené, hogy gyűlölni fogja, akkor csinál valami tiszteletreméltót és önzetlent, aztán fordítva. Egy idő után egyébként ez őrülten idegesítő.

Bár a kísérlet meglehetősen durva, a foglalkozás eléri célját. János eszét veszti a bizonytalanságtól és sokkal inkább ördögi játékszer, mint önmaga, nem uralja sem gondolatait, sem tetteit.

Itt jegyzem meg, hogy amit a zenés színpadokon mindig hiányoltam Szabó P. Szilveszter játékából, az ebben az előadásban a helyére került. Számomra ugyanis most vált egyértelművé, hogy bármilyen remek hangja legyen is, az ő igazi terepe a prózai színház. Itt korlátozás nélkül alkalmazhatja saját ritmusát, saját eszközeit, nem feszíti a zene, a tempó (és ezzel nem azt mondom, hogy ott rosszabb, azt mondom, hogy itt zseniális). Keresem a megszokott gesztusokat, a minden figura mögött felfedezhető árnyalatokat, a személyiség jellegzetes jegyeit… de helyettük csak egy festőt látok, aki elevenen ég a Pokol gőzkohójában, emberi, esendő, fénytelen… de éppen a letisztultsága teszi annyira hatásossá. Ilyen alakítást soha azelőtt nem láttam tőle, azonban ha én volnék az Ördög (vagy Lilith, ha már itt tartunk), sokszor és kitartóan kísérteném-csábítanám prózai darabokba. Abból is látszik, mennyire a helyén van ezen a terepen, hogy Balázs Andreán kívül ő a másik alak, akivel eggyé tudok lényegülni, és akinek sorsát nem azért zuhanom meg én is, mert úgy akarom, hanem mert tehetetlen vagyok az általa keltett érzelmekkel szemben.

A kísérlet csattanója ismét dramaturgiai mesterfogás: a győzedelmes Asszony két megsemmisült férfit hagy hátra, és ebből a szemszögből tök mindegy, hogy az egyik piktor, a másik Lucifer.

Amikor már azt hinnénk, minden válasz előkerült és képtelenség tovább bonyolítani a szálakat, Ördög Elvtárs nekilát, és hűvös elbocsátó levelet mond tollba Jolánnak. Mondjuk azért ez a levél is megérne egy misét… egy amolyan fekete fajtát.

Természetesen nem oldódik meg itt sem semmi (különben nem lenne harmadik felvonás), sőt, a jelenet vége olyan esetlen, annyira oda nem illő, hogy nemhogy lazítana a tempón, hanem még odacsördít a hatosfogatnak. A Schlanger András által formált Férj szeretné nem érzékelni, hogy az asszonyában égő tüzet sem szítani, sem kioltani nem képes, de vagyonát is éles eszének és szemének köszönheti, hát vakságot kényszerít magára, ami viszont rosszul áll neki.

A harmadik részre marad a megoldás, előtte azonban még egyszer szerencsénk lehet Selyem Cinkához és az ő tiszta, érintetlen, csodálatos lelkéhez. A nőalakot az teszi pikánssá, hogy egyszerre mutatja meg az önfeladó, hűséges és őszinte szerelmet, miközben karakán realitásérzékkel mozog a világban, praktikus gondolkodással és kínos öniróniával pontosan felméri helyzetét. És mellékesen, négy szóra redukálva teszi ki a légüres térbe sorsának tragédiáját.

Ez a jelenet kapja a legnagyobb nevetést, pont ott, ahol a Cinka-féle lányok tragikumát átérezvén nekem inkább sírhatnékom van. Nem tudok jó szívvel kacagni ott, ahol az egyik tiszta nő tanítja veszteni a másikat.

Esti szokásához híven az Ördög a végjelenetben is mond egynémely fullasztó igazságot, csak úgy. Útját az őszinteségbe beleroppant lelkek csontvázai jelzik, tevékenységének eredménye két ember önmagára találása, az ajándék érzelmek megélése, de a függöny legördülésével még mindig nem egyértelmű, vajon boldog-e a befejezés.

 

Az Ördög valami teljesen mást jelent, mint a szokásos Faust-utánérzések, Balikó Tamás rendezése és a színészek brutálisan komfortzónából kirázós játéka pedig a “más”-hoz képest is oktávokkal magasabban állítják be a színvonalat. Az aggódós nézők elkezdhetnek azon stresszelni, vajon lesz-e alkalom felülmúlni a Karinthy Színház most bemutatott darabját.

Az előadást tiszta szívvel ajánlom, de nem mindenkinek. Fejlett érzelmi intelligencia alapvető követelmény, és nem árt a klisékből kiugrani képes és új szemszögekre fogékony gondolkodásmód sem. Szubjektíven elmondhatom, hogy örömest bíznám magam Balikó Ördögére: kezébe adnám a Bibliáját, keverje a paklit; kapna tőlem egy gombolyagot is: hurkolja a szálakat. Az érzelmi-erkölcsi világrendet úgyis ideje megreformálni.

 

További fotók az előadásról: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.439746642815394.1073741841.348868501903209&type=1