Bármikor, bárkivel, bárhol
Helyszín: Budapesti Operettszínház – Raktárszínház
Időpont: 2013. október 11., 19:30
Bernard Slade-Stan Daniels: Jövőre, Veled, Itt! – musical
Szereplők: Janza Kata, Szabó P. Szilveszter, Felföldi Anikó
____________________
Mi történik, ha két teljesen harmonikus holtomiglan-holtodiglan közé berobban a szerelem?
A könnyeden is ólomnehéz darab azt boncolgatja, milyen esélyekkel indul két vékonyan parázsló, konvencionálisan kényelmes házasság az elsöprő szerelem (érzelmek+szenvedély) ellen.
____________________
George szerepe év elején még picit lötyögött Szabó P. Szilveszter alakján. Örülök, hogy az Operettszínház hagyott kifutást: szerepnek és színésznek volt ideje összelényegülni, mert a ma esti már egy sokkal átéltebb, sokkal árnyaltabb figura – pedig a kezdeti felütés is több volt, mint korrekt.
Ez a musical látványosan hálás, nagyon sok teret ad az improvizációnak, amellett a két művésznek viszonylag rövid idő alatt le kell pergetni két teljes felnőtt életet. Az átlagos színdarabokkal ellentétben nincs állandó jellemrajz, ami biztos kiindulási alapot adhatna. Éppen ellenkezőleg: a férfi is, a nő is időről időre új értékrendszerrel, szinte teljesen új személyiséggel toppan a szállodai szobába, amely (a bűbájosan szöszmögős szobaasszonnyal) talán az egyetlen állandó dolog ebben a vonatkozásban.
A történet egyik legnagyobb csodája abban áll, hogy a folyton változó személyiségek a két külön élet egy-egy pillanatképszerűen kimerevített pontján újra és újra megélik a másik felfedezésének, a másikba való beleszeretésnek és az azonnali elválásnak instant, tömörített, éppen ezért ultraintenzív válfaját. Amiből hétköznapi ember keveset sem kap átlagos élete folyamán, abból ennek a két embernek minden évben része van – megismerkedéstől búcsúig, egyetlen hétvégén. És ez a válasz a fenti felvetésre: igen, a párhuzamos, hétköznapi élettől térben és időben is elkülönülő másik élet nem kérdőjelezi meg, nem teszi hiteltelenné a tekézést a haverokkal és a kerti sütögetést, a családi idillt… egyikben élvén éppen hogy felértékelődik, néhol pedig mosolyogtató öniróniával mutatkozik meg az a valóság, amely kívül esik a mesekönyvi szálloda elszigetelt kapszuláján.
Tartalmi elemekre nem térek ki, egy ennyire közismert darabnál ez felesleges. Mint ahogy nem részletezem a „cannabis vs. alkohol” jelenetet sem, ami – ha ugyan itt értelmezhetünk fokozatokat – soha ennyire nem rázott meg, mert soha még ennyire védtelennek nem láttam a csupasz, lángolóan sajgó idegvégződéseket. Saját szubjektív díjkiosztómon a cselekménynek ez a láthatatlan, emocionális precíziós libikóka vonulata viszi el a közönségdíjat.
Ezúttal is hangsúlyos élmény, mennyire észnél kell lennie a két művésznek ebben a játékban. A parányi Raktárszínház intim tere óriásira nagyítja a legkisebb grimaszt, a némán formált szavak a jelenetek hangulati töltésében kristálytisztán érthetők. Adott esetben egy éppen csak jelzett mozdulat, kényszeresnek tűnő rebbenés messze túlmutat a díszleteken. Ebben az esetleges és – ha akarom – könnyed musicalben az érzelmek, indulatok és felpiszkált tabudöntögetős kérdések akadálytalanul áramlanak a színpad és a nézőtér között. Mindenki kedve szerint visz haza, kezd vele, gondolkodik róla, gabalyodik bele. Részemről a foglalkozás ebből a szempontból is elérte a célját.
Természetesen utánozhatatlan és minden alkalommal könnyesreröhögős a dolog bohózatos oldala, amiből szerencsére kikoptak a mesterkélt túlzások, érzésem szerint mostanra került minden a helyére, mostanra ért földet a „szükséges és elégséges” fogalma. Ezek a – szívemnek oly kedves – részek oldják a mögöttes tartalom feszültségét, de nem véglegesen, épp csak annyira, hogy még elviselhető legyen. Aztán a megbillentett dogmák és varrásnál felfeslett tabuk tovább kísértenek hétvégi reggelik beszélgetéseiben, párkapcsolati filozofálások közben és úgy általában képesek arra, hogy újraszabják az elkötelezettség, a felelősség és a megfelelni vágyás fogalmi kényszerzubbonyait.
Ez a két művész olyan másod- és harmadlagos tartalommal tölti fel a sorközöket, hogy az ember alig győzi olvasni. Szinte hallani vélem, ahogy a képzett lélekbúvárok cuppogva nyalogatják szembefordítható hüvelykujjaikat az évekre elegendő analizálható finomság következtében. A rengeteg kérdésből csak kettőt írok most ide. Vajon milyen világ az, ahol bűntudat- és önvád-hegyeket kell elhordani azért, mert két ember megél egy olyan típusú boldogságot, amivel egyébként senkinek a világon nem okoznak fájdalmat? És: mikor vesszük észre, hogy a „szeretet” és a „birtoklási vágy” nem helyettesítő termékek?
A darab végén elhangzik, hogy George felesége tíz éven át tudatában van férje viszonyának, ám soha még csak halvány utalást sem tesz erre. Szerencsétlen balek, aki retteg a veszteségtől? Alig hiszem.
Rengeteg megkezdett kérdéssel, elindított félmondattal gazdagíthatja a darab azt, aki nyitott az újragondolásra. Ám a megoldásokkal adós marad, és ez így van jól. Akár a valóságban, itt is mindenkinek érdemes a saját válaszait megtalálni. Ebben a vonatkozásban véleményem szerint a legnagyobb kínálkozó csapda az ítéletalkotás. Egy egész csokor pálca incselkedik eltöretésre várva… de mielőtt roppantanánk, talán sepregethet kicsikét mindenki saját ajtaja előtt. Mert az, hogy esetleg még nem voltunk ilyen élethelyzetben, nem jelenti azt, hogy ne történhetne hasonló bármikor, bárkivel, bárhol.
Szeretettel ajánlom az immár kész, érett előadást minél többszöri megtekintésre, átgondolásra.
Bátrabbaknak, persze.
