Elfújta a szél

Budapesti Operettszínház (Szeged): Elfújta a szél

Helyszín: Szeged, Dóm tér

Időpont: 2013. július 26., 21 óra

Gerard Presgurvic: Elfújta a szél

Szereplők: Gubik Petra, Szomor György, Szabó P. Szilveszter, Bíró Eszter, Janza Kata, Nádasi Veronika, Veréb Tamás, Serbán Attila

Programcímke: Talán van, aki nem olvasta az amerikai polgárháború időszakában játszódó regényt, a filmtörténeti klasszikust viszont mindenki ismeri. Clark Gable és Vivien Leigh játéka, a rendezés és a fényképezés nagyon magasra tette a lécet.

________________________________

Vannak olyan esték, amilyen ez a mostani: nem kell semmit elvenni belőle, de nem is lehetne hozzátenni. Langyos nyárillatban baktatunk. Szeged remek hely, szinte már el is felejtettem, milyen érzés úgy színházba menni, hogy az ember nem fuldoklik a benzingőzben. Séta közben azt találgatjuk, vajon milyen lesz a rendezés, fog-e emlékeztetni a darab a könyvre vagy a filmre.

A Szabadtéri Játékok helyszíne eléggé meghümmeszti az embert monumentalitásával és sajátos hangulatával. Megszavazom az esélyt: itt akár mágia is születhet ma este.

A pátosz magaslati levegőjében is kénytelen vagyok észlelni, hogy a nyári melegben elfogyasztott folyadék sürgetősen utat keres kifelé. Ha pl. Siófokon lennénk, mondhatnám partneremnek, hogy elszaladok mosdóba, két perc múlva itt vagyok. Itt azonban gyalázatos a helyzet és nem is értem, hogy egy ennyire híres, színvonalas és ünnepelt, nagy hagyományokkal rendelkező, divatteremtő kulturális eseménysorozaton hogy az ördög bajszába gondolták a szervezők, hogy 6 (hat) mosdó majd kiszolgálja az összes női érdeklődőt. (És amikor azt írom: hat, ez már egy optimistán becsült érték.) Hosszan kígyózó sorok, késés mind az első, mind a második felvonás elejéről. Nem a nyilvános illemhelyekkel foglalkozom általában, de most igenis leírom: a Szegedi Szabadtér ezen a fronton botrányosan leszerepelt. És ezen a kedves mosdógrafikák sem segítenek. Emiatt a kellemetlen és bosszantó közjáték miatt persze némi erőfeszítésembe kerül, mire kikapcsolom a bennem füstölgő sárkányt és az előadásra tudok figyelni, ami viszont dicséretes pontossággal (alig pár perc késéssel) kezdődik.

Rögtön látom, hogy ez az este számomra nem a lenyűgöző díszleteket fogja jelenteni, de a háttérhatás összességében nem rossz, az alkotók vetítéssel is borzolják a látványt. Teljesen szubjektív véleményem szerint érdemes lett volna valamelyest óvatosabban bánni a filmes áthallásokkal. A díszleten, a jelmezek egy-egy darabján, a beállításokon és hangulatokon nagyon sokszor sejlik át a mozi légköre. És egy grandiózus szabadtéri produkciónak nem biztos, hogy ugyanaz áll jól, mint egy mozifilmnek – de „ük tudják”…

A zenei világ bonyolultsága a fehér lapos tányérokéval vetekszik, azonban ez nem lenne probléma – sőt! – ha nem lennének felismerhetők komplett modulok, és az ember nem azon gondolkodna az idő nagyobb részében, hol hallotta már ezeket a dallamokat. Ez a jelenség ad az egész estének egy úttörőtáboros konzerv-ízt, aminek lehetne is bizonyos romantikája, ha nem újdonságra és friss dallamkompozíciókra számítunk. Nem baj, ha nem eredeti, de legalább ne legyen kínosan felismerhető és legyen fülbe mászó… Ehhez jön még, hogy a magyar szöveg néhol csikorog, néhol sántít, néhol annyira karcol, hogy félrenyelek tőle, valóságosan. Aztán itt van még örök kedvencem, a szaladgálás. Olykor egészen komoly, hangulatosnak ígérkező jeleneteket sikerül tökéletes karikatúrába fordítani pusztán azzal, hogy a szereplő nekiiramodik színpad-széltében. Puff neki. Már kirázódtam. Nem mondom, hogy a futásnak soha semmilyen helyzetben nincs helye, és elhiszem, hogy szabadtér, nagy a színpad, be kell mozogni, de néha a kevés fizikai mozdulatban több erő van (lásd pl. a függönyruhás jelenetet, amikor Rhett háttal forog be a díszletbe egy rakás táncos és börtönrács mögött, egyhelyben áll, mint a cövek, mégsem lehet nem észrevenni).

A nemszeretem körök lefutása után immár rátérhetek a különösen jó dolgokra, merthogy azért szép is volt, jó is volt.

Számomra az első számú és elsöprő hatású léleklift Nádasi Veronika (Mammy). Nyilván eddig is tudtuk, mi mindenre képes, láttuk a Rebeccában félelmetesnek és még sok másban másmilyennek, de nekem személy szerint ez az alakítás jelenti eddigi pályája csúcsát. Az egy dolog (dramaturgiai húzás), hogy miközben mindent – de tényleg mindent – elfúj a szél, a jelentéktelen néger rabszolga marad az egyetlen stabil pont a világban. De az meg már másik dolog, hogy Nádasi Veronika engedi elhinnünk, hogy ő tényleg képes elhordozni egyéni és társadalmi borzalmakat egymaga, a két kezében. Eszméletlen erő van a mozdulatokban, amiket nem is tudom, honnan vesz, de egy biztos: ahol ő van, onnan eltűnik minden zavaró tényező. Összefogja, áthatja, felemeli az előadást, mind színészileg, mind énektechnikailag olyan élményt nyújt nekem – a laikusnak – hogy egymagában miatta mondhatom: megéri megnézni a darabot. Éneklését, finom váltásait csak elementáris erejű időjárási vagy földrajzi párhuzamokkal tudnám érzékeltetni. Az egész előadás tokkal-vonóval az ő zsebében lapul.

Gubik Petra váratlan és kellemes meglepetés. A kezdés darabossága fokozatosan oldódik bele a szerep által kívánt lobogásba és ideges, nyugtalan erőszakosságba. Nincs könnyű dolga, de ügyesen állja a sarat. A nagy tér ellenére átjön a hiszti, a belőle áradó végtelen önzőség, énekhangja üdítően magabiztos, a benne lévő fátyolos rekedtség miatt még vagány is. Torokszorítóan életszerű az átalakulás, mely során a szeleburdi hisztérikát az éhezés és a szenvedés megkeményíti és a benne lévő akaratot a túlélés szolgálatába állítja. Tetszik.

Szabó P. Szilveszter eszköztárában megtalálható az önirónia, néhol már-már keserű öngúny. Rhett Butler szerepében mindkettőnek komoly hasznát veszi. A jég hátán is megélő életművész méltó párja és ellenpontja Scarlett O’Harának. Hazafiassága nem gátolja abban, hogy tisztán lássa Dél esélytelenségét az iparosodó Északkal szemben, éleslátása nem tudja meggátolni abban, hogy veszett ügy mellé álljon. Ugyanilyen hűvös szenvtelenséggel szemléli saját szerelmét Scarlett iránt. Pontosan ez az objektív, realista látásmód jelenti személyiségének csapdáját. Ez a szerep sem a hagyományos értelemben vett hősszerelmes, és kezdem úgy érezni: Szabó P. Szilvesztert valahogy nem tudják megtalálni a szimpla, boldogan végződő történetű bonviván-figurák. Önző módon ezt cseppet sem sajnálom, mert az ilyen-olyan terheltség alatt görnyedő alakokat remekül formálja saját képére. Nagyon örülök, hogy remek hangja van, de ő számomra elsősorban prózai színész: képes apróságokkal, olykor teljes gesztustalansággal betölteni hatalmas tereket. Ritka kincs, amikor valaki egyhelyben állva is képes feszültséggel megtölteni egy templomteret, kár ezt a fajta tehetséget olyan pózokba törni, amikről üvölt, hogy teljesen élet-, szerep- és személyiség-idegenek. Szerencsére ilyesmi nem történik sokszor, pont ezért annyira feltűnő, amikor mégis igen. Mivel azonban ez még csak az ősbemutató volt, nem aggódom: idővel érettebbé válik minden előadás, és a kőszínház éppen ezt a típusú játékot erősíti; közelebbről szemlélve, kisebb térben sokkal könnyebben észrevehetők a szájszél rándulásai és sokkal nagyobb hatása van egy-egy pillantásnak. Ugyan Szabó P. Szilveszternek ez a figurája sem távozik boldogan a színpadról, mégis jutalomjátéknak látom ezt a szerepét. Megcsillogtathatja benne mindazt, amiben eddig is tudtuk, hogy nagyon jó, de van egy-két humoros jelenete is, továbbá számos szituációból jóval többet hoz ki, mint amennyi valójában benne van.

Janza Kata pedig Janza Kata. Epizódszerep az övé, tele kiváló lehetőségekkel. A bordély jelenetei mindig látványosak, elragadó a statisztéria munkája: teljes beleéléssel játsszák szerepüket, különös csemege őket figyelni a háttérben. Eközben Belle táncol, énekel, és – ugyanúgy, mint Rhett Butler – ő is tisztán látja helyzetét, de vállalja sorsát, mindezt úgy, hogy rengeteg jó keresztény járhatna hozzá könyörületet és szeretetet tanulni. A tisztalelkű kurtizán elcsépelt klisé, én valamiért mégis szeretem. Pikáns is a dolog, hiszen a Belle-t és Rhettet alakító két színész közötti angyalhaj-fonadék sokszintű, szép tartalommal tölti fel ezt az amúgy sem teljesen egyszerű viszonyt.

Kis színes a végére, nem semmiért szeretem a lovakat: a darab egyik fordulópontján, vészterhes hangulatban beléptet a színpadra egy adószedő, és miközben fenyegeti Scarlettet és nyilvánvalóvá válik, hogy hajszálon függ Tara léte és az asszony egzisztenciája, gyönyörű paripája habfehérre fésült, lebbenő farka csendben, de jól láthatóan kezd emelkedni. Ez érzetben ugyanaz, amikor már kicsúszott a kezedből a kristályváza és tudod, hogy kőre fog esni, és azt is tudod, hogy esélyed nincs elkapni. Főleg annak a tükrében vicces ez, hogy a lovaskocsis jelenetben rendes trágyafogó háló van a ló mögött, itt pedig kb. 40 másodpercig van a színpadon, gondolom, az volt a terv, hogy ennyi idő alatt már csak nem… és de igen! Persze ez természetes dolog és az előadás értékéből semmit nem von le, de a tökéletes időzítés és a helyzet komikuma miatt említésre érdemes.

Összegezve: a kiváló színészi munka és a gyönyörű jelmezek mögött semmi különös. De azért a színészi munka miatt, a koreográfia miatt, a látványvilág és a Dóm tér miatt érdemes látni.