Az Ördögöt mi éltetjük – Beszélgetés Szabó P. Szilveszterrel
Tizenhét éve láthat a közönség zenés színházban, ugyanakkor sokszor említetted interjúkban, hogy igazából prózai színésznek tartod magad. Milyen érzés volt végre megmutatkozni erről az oldaladról is?
Eljutottam arra a pontra, hogy azt mondom, az utolsó pillanatban lettem visszarántva egy szakadék széléről.
Az a furcsa, hogy 12 évvel ezelőtt prózai darabbal, Gogol Háztűznézőjével vizsgáztam az Egyetemen (Színház- és Filmművészeti Egyetem – szerk.). Magunk között szólva, nem is nagyon szeretek énekelni, ha az nem fejez ki önálló gondolatot vagy nem ad hozzá a darabhoz. A próza esetében pedig pont fordítva van: ami a zenés színházban a zene, az itt gondolat, a ki nem mondott szavak, az, hogy hogyan reagálok helyzetekre. Nagyon vágytam a prózára, és biztattak a kollégák, hogy jó irányba megyünk. A próbafolyamat során nagyon precízen kidolgoztuk, hogy mikor kell reagálni, vagy hogyan fojtsunk le dolgokat, ami nálam különösen fontos volt. Ennél vehemensebb, szenvedélyesebb ember vagyok, de Tamás (Balikó Tamás – szerk.) végig visszafogott, hogy ne adjam ki magam, csak majd a második-harmadik felvonásban. Például ez a késleltetett megélés is a szakma csínja-bínja, amit eddig nem igazán volt alkalmam használni.
Nem összeszokott társulatként állítottátok színre a darabot. Milyen volt a próbafolyamat?
A dörgés, a gondolkodásmód, a közös nevező megvolt. Schlanger András rendezett az Egy csók és más semmiben, Balikó Tamás a Három testőrben, de vele játszottunk is együtt a West Side Story-ban, az Abigélben és a Koldusoperában, Balázsovits Edittel pedig a Kabaréban. A többiekkel pedig most hozott minket össze a sors. Méregettük egymást egy darabig, bár ez körülbelül 3 óra volt, és utána előjöttek a sztorik. Más az, ha az ember diplomás színész, ez a háttérország nagyon fontos: értettem, amit és ahogyan mondanak, és akkor lehetett már csiszolgatni, mert szinte rögtön evidens volt a történet. Végül jött Balikó Tamás, hogy mit szeretne még látni. Minden ízében kielemeztük a darabot, csak árnyalni kellett aztán, de az előadás sokat fog még változni. Tele voltunk premierlázzal, izgalommal, mivel nem állt olyan hosszú próbaidőszak mögöttünk: csak négy hetet próbáltunk délelőttönként. Egyszóval képlékeny még az előadás, és nagyon közönségfüggő is. Mit hall meg a néző, hol tartunk egy pici ráhagyást, szünetet, hol nem mondunk ki dolgokat…
Egy hónap nem tűnik soknak. Molnár darabjait ráadásul a nyelvezetük és az óraműszerű dramaturgia miatt sem sorolnám a legegyszerűbb prózai feladatok közé.
Abszolúte nem azok, ráadásul itt a téma – a konvenciók által állított korlátok, maga a kor, a férfi-női viszony, ahogy szembeállítja Molnár a bohém életvitelt a pénzvilággal – nagyon erős. Azt kutatjuk, hogy mi a fontos, mi az érték, aztán végül mindig kiderül, hogy a szenvedély, hogy égni, kipróbálni, élni – teljes életet élni…Beszélgettünk róla sokat, hogy rendben, itt végződik a darab, de mi történik másnap? Olyan ez kicsit, mint Rómeó és Júlia, csak Jolán és János egymáséi lesznek és a levél nem keveredik el. Ez mégsem happy end, mert az is nagyon fontos, hogy milyen áron boldog az ember, ha másokat boldogtalanná tesz. Megkreáltunk az Ördög személyében egy olyan alakot, aki hangosan kimondja a belső gondolatainkat. Érdekes kérdés, hogy az ember egyáltalán talál-e olyasvalakit az életben, akinek hangosan ki meri mondani a gondolatait. Bár jelen esetben mindkét fél – János és Jolán is – ugyanazt éli át, szóval valahogy nem is kell kimondani. Ahogy a darab végén el is hangzik: nem kell minden levelet átadni. Ez nem fricska, hanem szükségszerűség, mert ha két ember eljut odáig, hogy ki tudná mondani, ami belül van, akkor már nem is kell hozzá a katalizátor.
Sok szinten működő darab Az ördög. Nevezhetjük egyáltalán vígjátéknak?
Édeskeserűbb ez annál, inkább sorsdrámának mondanám. Más kérdés, hogy az életnek vannak groteszk vagy nevetséges helyzetei. Itt olyan, mintha az emberek önmagukon nevetnének, hisz a darab tele van a többség számára ismerős helyzetekkel. De nem vígjáték, több sors megy itt tönkre…És fontos meglátni, hogy az Ördögöt mi éltetjük. Ez egy parazita állapot, hiszen nélkülünk nem létezne. Az már másik kérdés, hogy mi provokáljuk-e, vagy szükségszerű, hogy előjöjjön. Elmenne-e ez a két ember egymás mellett, ha nem mondaná ki helyettük valaki a vágyaikat, esetleg el is kéne menniük, hogy a boldogság látszatát fenntartsák? Mondjuk ki: rengeteg ember tolja maga előtt az életet úgy, hogy egyik napról a másikra csak túlélésre játszik. “Majd felhívom anyukámat, majd elmondom, majd ha sok pénzem lesz, veszek olyan virágot neki, hogy majd belém szeressen…” Mindig keresünk valami indokot. Itt meg nincs indok, mert az Ördög kimondja, amit elhallgatnak, arra kell reagálni – jól vagy rosszul. Van egy kis Pygmalion is az egészben, ahogy bábként kezdi rángatni az embereket, de utána már jön az önálló gondolat, és akkor neki kell improvizálnia. Tehát azért életre kel ez a két fabábú.
Milyen ember János?
Egy picit együgyűbb valaki, úgy értve, hogy egy ügye van: a művészete. De nem egy furmányos alak, inkább olyan, mint egy kisgyerek, aki belecsöppent ebbe a helyzetbe. Nem látja át, hogy az Ördög miért mond dolgokat, miért csinálja, amit csinál. Aztán itt van a pénz világa is, amihez végképp nem ért. A gyerekes, szűzi csók után elmegy külföldre, bebizonyítani a világnak, hogy ő is valaki, felhozza magát arra a társadalmi szintre, mint az a férfi, aki elvette a szerelmét feleségül. Végül pedig rájön, hogy ez mit sem ér, és a nőnek sem ez kell. A mai világban pláne nagyon nehéz ez. Elza példája érdekes a darabban: van egy védelmi mechanizmusa, amit inverzbe rak át az Ördög, és úgy lesz szimpatikus, mert hirtelen emberből van. Fel is tehetnénk a kérdést, hogy János miért nem őt veszi el? Picit sarkítva olyan ez, mint a plázacica felszín mögé látni. Manapság a legtöbben beállnak a sorba, elvegyülnek. A gondolatok, az értelem, az érzelem, önmagunk felvállalása ma már nem sikk. Több televíziós csatornából ömlik ránk a szenny, amire hasonlítani akarnak az emberek. A fogyasztói társadalom kirekeszti az önálló gondolkodást. Ezért imádtam, hogy gyerekkoromban hétfőn nem volt adás. A család együtt töltötte az időt, beszélgettünk, társasjátékoztunk, együtt voltunk.
Egy nálad akár 6-7 évvel fiatalabb ember már nagy valószínűséggel nem élt át ilyen élményt.
Nyilvánvaló, de erről nem ők tehetnek. A szülőn múlik minden, hogy van-e igénye erre. Én ezt nagyon fontosnak tartom. Persze megbénul minden, de valahol imádom, amikor elmegy az áram otthon és előkerül a gyertya. Van az egésznek egy szeánsz, vagy inkább “megáll az idő“-jellege, amikor csak arra vagyunk utalva, amink van. Volt, hogy gyertyafénynél olvastam a gyerekeknek mesekönyvet: az egésznek más volt az íze, másképp aludtak el.
Ha már olvasásról beszélünk: hogy áll, mikorra várható az új kötet?
Még várni kell rá egy keveset, ugyanis nem kötetként jelenik majd meg, hanem könyv lesz belőle. Rajta vagyok egy olyan szálon, amit muszáj kibontanom, hogy ne öncélú jambusokban verseljek olyasmiről, ami nagyon-nagyon kifejtést kívánna. Érdekes, hogy amikor írtam, még nem is volt szó Az ördögről, mégis sok mindent találtam a darabban, amit keresek az életben. Ez is visszaigazolás. Fontos, hogy tudjuk jól feltenni a kérdést, és hogy egyáltalán van-e kérdésünk. A “Szia, hogy vagy?”-szint nem számít kérdésnek. Pedig sokan ebben élnek, és hisznek benne, hogy ez nem is baj. De kevesekben van meg, hogy közben belenéznek a másik szemébe és kiolvassák belőle, hogy mi is a helyzet, eldöntik, hogy utána nyúljanak-e, vagy felmérik, hogy egyáltalán van-e joguk kiszedni a másikból a bánatát. Rengeteg mindenből tevődik össze, hogy mi az első kérdés létjogosultsága, és hogy kinek tesszük fel azt a kérdést.
Most, hogy ráléptél a prózai útra, milyen terveid vannak?
Mindenképp szeretnék és kell is továbbmennem ezen az úton. Emellett szeretnék rendezni, de szeretném folytatni a zenés színházat is. Újabb prózai szerep van kilátásban, ami megint egybeesik az én kis álmaimmal, és nem akarom elkiabálni, de úgy néz ki, két lehetőségem is lesz rendezni a nem túl távoli jövőben, az egyik Budapesten a másik vidéken. Az, hogy nem rendeztem idén az Operettszínházban a Régi nyarat, biztos, hogy szükségszerű volt. Kellett előtte a visszaigazolás, hogy értek-e prózai szöveget átadással együtt, meg tudom-e tölteni belső tartalommal, mint színész. Erre nekem kiváló iskola volt Az ördög és nagyon fontos volt, hogy beszélgettünk életképekről, helyzetekről, hogy ez a szöveg a papíron, de mi van mögötte. Ez a mögöttes tartalom teszi maivá a darabot. Amíg világ a világ, amíg férfi a férfi és nő a nő, addig létezni fognak ezek a kérdések, a kíváncsiságtól a szenvedélyig… Szenvedély nélkül leélni egy életet az iszony. Pláne mikor erre ráébred az ember. Azt hiszem, hogy önigazolásképpen ez is rendkívül fontos nekem: megint kipipálhattam, hogy már akkor is megírták, hogy létjogosultsága van annak, ahogy élem az életem, szenvedélyesen és ezáltal esendően. Nem vagyok tudatos nagyon sok mindenben, bár lehet, hogy annak látszom. A szívem vezet, érzelmi alapon döntök. Ezért is követek el sok hibát. De hiszem, hogy ez így van jól. Ezért nem értek a szakmához sem: nekem nincsenek “technikáim”. Érzéseim, megérzéseim vannak, vagy mondjuk, hogy instrukció-érzékeny vagyok.
Az az érdekes, hogy főpróbával együtt kétszer játszottuk még csak Az ördögöt, de ezalatt többen láttak a szakmából, mint 17 év alatt az Operettszínházban. A premieren itt volt az első beszédtanárom, Konrád Antal, Benedek Miklós, Gothár Péter… Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy a prózai színház lenézi a zenéset: “könnyű nektek, daloltok kettőt, támogatnak és jobban megéltek, mi pedig kongunk, mert negyedházzal játszunk”. Ez azért nem igaz, mert a mondanivalót kell eltalálni. Ha vennék a fáradságot, hogy bejönnek, és kiszúrják azt a pár embert, aki prózai színházat játszik, ámbár énekel közben, akkor sokkal közelebb kerülne a két világ egymáshoz, és el lehetne felejteni ezt a kettészakadást. Nem vették észre, hogy egymásnak ugrasztottak minket fentről, pedig nincs esély, hogy külön-külön menjen ez a szakma, pláne, hogy már felhígították mindenféle stúdiumokkal. Hegedűs D. Géza ötlete volt évekkel ezelőtt, hogy a színművészetit végzettek legyenek művészek, aki pedig mondjuk szerepelt valami sorozatban, az színész. Idáig eljutott maga a színészbirodalom, hogy már feladjuk azt a megszólítást is, hogy színész. Ez is egy szakma, amit tanulni kell, és ki jobban-rosszabbul műveli. Ha nem cseppenek most ebbe a közegbe, nem ismerek meg embereket, nem ismerem meg magamat ezeknek az embereknek és ennek a darabnak a tükrében. Szívesen játszanék 1-2 évig egy színházban, aztán mennék tovább máshová, megismerni arcokat, embereket, éhes szemeket…ez rendkívül fontos lenne!
Pécsett volt szerencsém játszani pár éve a Mario és a varázslót – gyönyör volt! És megéltem azt a szituációt, hogy az ottani vezető színművész végigmért, hogy “Na, a kis pöcs jött az Operettből lehaknizni a darabot”. Viszont előadás után odajött, megfogta a kezemet és némán bólogatott. És nekem ez pont elég volt. Nem arról szólt a dolog, hogy jó voltam-e vagy sem, hanem arról, hogy látta rajtam, mindent megteszek azért, hogy sikerüljön az előadás, hiszen ez csapatmunka. A csapatmunka pedig csak úgy képzelhető el, hogy mindenki komolyan gondolja. Onnantól kezdve, hogy ez nem így van, a néző is érzi, mi is érezzük, és ez az előadás rovására megy. Az, hogy esetleg még nem is ért a dologhoz, már egy következő lépcsőfok – ezért kéne tanulni ezt a szakmát, mert rengeteg mindenből tevődik össze.
Nemsokára negyven leszek, és azt mondtam ki hangosan, hogy épp itt az ideje, hogy ne mások álmáért küzdjek, hanem a sajátomért. Hogy megkeressem önmagamat és megtaláljam a helyem a világban. A legjobb értelemben véve mondom, hogy nem akarok többet szolgálni. Göröngyös, nehéz út lesz, hiszen mögöttem ott egy család, akiket el kell tartani, lesznek jó és rossz napok, de muszáj nekiindulni.
B.H.E.
