Kata és a Makranc

Helyszín: RaM Colosseum
Időpont: 2013. október 18., 19:00
W. Shakespeare (Nádasdy Ádám) – Meskó Zsolt: Makrancos Kata!
Zeneszerző: Czomba Imre

Szereplők: Dózsa László, Détár Enikő, Fonyó Barbara, Egyházi Géza, György-Rózsa Sándor, Derzsi György, Széplaky Géza, Ambrus Rita, Meskó Tímea, Medve József, Robin László, Geltz Péter

Programcímke: „A klasszikus, vérbő reneszánsz komédia új musical változata, Kata és Petruchio zajos egymásra találásának története. Humor és szerelem. Ádáz összecsapások. Vajon a férfigyűlölő Kata és a nőgyűlölő Petruchio lelkén, vad csaták tüzében megolvad a jég?”

____________________

 

Amikor azt hisszük, egy történetről már nem lehet több falatot lerágni, akkor mindig előjön valami új nézőpont. Alapvetően nem kedvelem a feldolgozásokat, de egyesek úgy vélik, kénytelen megbékélni velük az ember, tekintve, hogy már nincs új a Nap alatt: minden létező regét papírra vetettek valamennyi permutációban. A Makrancos Kata! sem hozott volna különösebben lázba, ám az egyik szereplővel úgy vagyok, mint nyakkendő a ventillátorral: ha már egyszer becsípődött, muszáj rápörögni.

Hogy mennyire elkapatott a pesti színházi élet, az abból látszik, micsoda kellemetlen érzést kelt az első pár pillanatban az élőzene hiánya. Az viszont már az előadást dicséri, mennyire hamar elfelejtek duzzogni emiatt. A nyitányt – zenei alapműveltség híján – valamiféle reneszánsz rock műfajba sorolnám (ha van ilyen). A muzsika végig távolról (Férj szerint egészen közelről) emlékeztet a Nightwish világára, beoltva reneszánsz és latin elemekkel. Az együttes hatás olyan váratlanul remek, hogy számos alkalommal hátborzongok. Sőt, olyan is van, hogy szinte egy teljes jelenetet végigállnak az apróhajak a tarkómon, feszes vigyázzban.

Az első képben a táncosokat vérvörös fénnyel világítják. Ez jól mutat, de hatására bennem valami egészen ide nem passzoló feszültség ébred, aminek később nem lesz levezetése. De a szín önmagában szép. A koreográfia egyszerű és találó, a táncbetét lehetne hosszabb. Annál is inkább, mert amikor megjelenik a mesélő, csaknem belefulladok a stólámba. Kérem tisztelettel, nem tudom, a nagy többség hogyan van ezzel, de számomra egy egész prózai betét átélését tönkrelövi, ha a mesélő (értik: a mesélő!) kihívásokkal küzd a sziszegős hangok helyes képzése terén. A való életben nincsen ezzel bajom egyébként, sőt, kifejezetten bájosnak tartom, és talán a mikrofon van rosszul beállítva és a művésznő nem is… de egy bemutatón ez annyira oda nem illő… mondjuk az már az én szociálisom, hogy azonnal eszembe jut Spencer Tracy és szok mász asszír összeeszküvő…

Ebben a lélektani pillanatban a Kata feldolgozása határozott vesztésre áll, és nem segít az sem, hogy a kérők panasz-dala körülbelül háromszor hosszabb a kívánatosnál. Értjük elsőre is, hogy mit csinál a panasz, és van benne pajzán utalás, meg képes beszéd, stb. Felesleges ennyiszer, de tényleg. Mint ahogy az is elsőre átjön, hogy két lány van, az idősebbiket kell törvény szerint először férjhez adni, mert különben rákövül a párta az ifjabbra is.

Bianca, az ifjabb leány, angyali beletörődéssel fogadja sorsát. Szerinte mindegy, ki lesz a férjük, úgysem önmagukért fogja elvenni a lányokat. Ez mondjuk már lehet egy történet kiindulási alapja. Az ifjabb női sarj gyönyörű és engedelmes és fodros, tisztára mámor, annyira szelíd. Érthető, hogy versengenek érte a kérők. A szerep különben hálás: nem kíván túl sok erőfeszítést. A meseszép, kezelhető és széplelkű lányról annyit lehet megtudni a darab teljes hosszában, hogy szép nagyokat tud pislogni és néha sikkant egy aprót, amikor komolyan meglepődik. És hogy minden kérő álma, ellentétben Katával, aki az idősebb, és akitől Isten mentsen. Kata egyébként még meg sem jelent a színen, amikor már becsenget a koncepciós boszorkányper ötlete is, amit az angyali leány viráglelkű kérői szerencsére továbblapoznak, és úgy határoznak, hogy inkább férjhez segítik a problémás hajadont. Gondolom már akkor is így volt EU-konform, vagy ilyesmi.

A két kérőt ezen a ponton is túlzottan hangsúlyosnak érzem, bár tény ami tény: Derzsi György hangját nem nagy áldozat hallgatni.

A népmesékből tudjuk, hogy két kérő nem kérő. Feltűnik a színen újabb két ifjú, két titkos favorit. Egyikük látványosan Biancánál vágyik célszalagot szakítani, másikuknak teljesen mindegy. Petruchionak egy a lényeg: a szalag legyen hosszú és vastagon aranyozott. Nem írnám, hogy hozományvadász, mert ilyet mégsem illik írni, de lényegében kalandorszerű képződménnyel van dolgunk, Egyházi Géza alakításában. És itt időzzünk is el egy röpke pillanatig. Ugyanis vannak emberek, akiknek alanyi jogon, vegytiszta minőségük okán jár a „férfi” megnevezés. Amikor ez az úr énekel, a tehetségen túl olyan hozzáadott értékekről beszélhetünk, mint amikor egy napsütéses tavaszi napon megtudjuk, hogy mégsem zárt be a Vidámpark és minden játékra szabadon felülhetünk. Kétszer.

(Csak az a fejfedő, csak azt tudnám feledni…). Bár a hangosítással itt sem vagyok pertu cimbora, Petruchio jön, behelyezi az őrjítő félmosolyt a szája sarkába, és akkorát énekel, hogy azon a szinten már ritkul a levegő. Mindezt persze könnyed természetességgel, amit csak ő tud, ami annyira a sajátja. Éppen szedegetném össze a lelkemet az elomlásból, amikor berobban Détár Enikő mint domina. Hatásos a belépő, alájátszik a zene is, és bár a térállítások lehetnének szerencsésebbek, abszolút hihető, hogy itt most tornádó és jégeső, a fúria akcióban, és jaj annak, aki a közelében létezik. Nem is tudtam, hogy ilyen vadóc hangja van Enikőnek, de ebben a zenei környezetben és ebben a szerepben teljesen jól a helyére került. És nem csak azért, mert ügyesen megtanulta a koreográfiát, hanem mert tényleg szikrás körülötte a levegő. A monológjait meg zavarbazuhantató keresetlenséggel és mély átéléssel veti oda a nagy bohózat közepébe. Júj, ez a libikóka szintén borzongatós: amikor megjelenik ez az öntörvényű macskanő, és belevágja az igazságokat az ember arcába, amiket az ember ebben a könnyed reneszánsz brokáthalmazban nem is biztos, hogy hallani akart. A testvérek közötti vitás dal is ezért szép.

Az első felvonás vége előtt kerül sor az első komoly párbeszédre Kata és Petruchio között. Szokatlan a kellékhasználat, szokatlan a koreográfia, szokatlan a két hangszín együtt, az érzékiség határokat feszeget és egy-egy mozdulat majdnem korhatáros, a dal mégis működik. Fülledtséggel telik meg a színházterem, passzol a dallam, horzsolnak a színek és a mozdulatok. Nagy a felütés a végére: a Nő képtelen behódolni, a Férfi pedig miért tenné?

A szünetben hatalmas átalakulások történnek, és a második felvonás elején már az az érzésem, mintha egy kis pirosruhás pukkancs heccelne egy sziklát. Az elmeélcek lepattannak, meg nem is annyira brillírosak már, Kata kezd egy kócos és ideges sünre emlékeztetni. A szóló dallal kapcsolatban vegyesek az érzelmeim. Igazán nagy színészi játék akkor történik, amikor Baptista fejében valami átkattan (Dózsa Lászlónak de facto bármit hajlandó vagyok elhinni), és Katával ketten tartanak jegyesoktatást a két félcédulás kérőnek. No, itt színművészet is van, varázslat is van, feszültség is van, pedig Petruchio nincs is sehol. Kimondatik a nagy gondolat, mely szerint a szerelem szellemek csatája.

Ekkor kicsit ismét megindul az előadás lefelé. Nem azért, mintha György Rózsa Sándornak ne állna jól a naiv nemes ifjú szerepe (Ferrarából), hanem mert szinte fizikai fájdalmat okoz nekem a szerelem-sötét verem, valamint a szerelem-gyötrelem rímpárok ismétlődő felemlegetése. Ez költészetileg már-már eléri az „este-teste” színvonalat.

A történet tulajdonképpen az ismert módon halad a végkifejlet felé, már látszik, hogy Biancánál a szép, fiatal és gazdag nemes lesz a befutó, amikor az egyik kérő és az Özvegyasszony között elhangzik a darab egyik legjobb duettje. Ambrus Rita nevét érdemes lesz megtanulni. Bár elég kevés lehetőséget kapott tehetsége csillogtatására, megszólalásai ünnepnek számítanak. Reméljük, az ilyen hangot nem lehet sokáig véka alatt tárolni.

A „Hold, a Nap és a spárgakanóc” jegyében szólnék még arról, mennyire gyorsan elintézte az író (rendező, dramaturg) Kata sárkánytermészetének megszelídítését. És hogy ez a rövid szemléltetés milyen kevés teret ad Détár Enikőnek és Egyházi Gézának a lényeg kibontására, és hogy ennek ellenére ők ketten mégis milyen tökéletesen megoldják a feladatot. Hogy végül nem marad hiányérzetem, mert az asszony behódol, de kimondja a lényeget: hogy ehhez arra volt szüksége, hogy érezhesse a „tisztelhető erőt”. A Férfi pedig minden pillanatban érezhetően jelen van. Kettős játékkal játszik, indirekt módon tereli választottját, hogy végül az asszony válassza önszántából azt a megoldást, amelyre kényszeríteni sosem lehetett volna.

Szubjektív véleményem szerint Egyházi Géza mostanra kiváló énekesből kiváló színművésszé érett (akinek nem mellesleg továbbra is olyan hangja van, ami önmagában karácsony, és tud is úgy bánni vele, mint Mikulás a villámzárral).

És a tanulság? Talán hogy a gyengébb nem a valóságban elképesztően erős tud lenni. Hogy szükség van arra, hogy valaki értő kézzel szelídítse meg a nőkben élő sárkányt. És egy erős asszonynak szüksége van tisztelhető erőre, amely előtt saját akaratából meghódolhat.

Mert így kerek a történet.