Klotild néni, a titokzatos
Helyszín: Karinthy Színház
Időpont: 2013. október 17., 19:00
Vaszary Gábor: Klotild néni
Szereplők: Miller Zoltán, Pápai Erika, Szacsvay László, Csere László, Egri Kati, Marton Róbert, Bozó Andrea, Mihályi Győző, Eke Angéla, Szűcs Péter Pál, Németh Gábor
Programcímke: „A vígjáték-irodalom tele van híres nénikkel. Máli néni, Léni néni, Róza néni, sőt, a Charley nénje. De vajon ki ismeri Klotild nénit? Szinte senki. Eddig. Mert Vaszary komédiája ismertté teszi majd a Klotild néni nevét. Klotild néni finom és kulturált, idős nagynéni. Senki sem ismeri túl jól. De mindenki rá hivatkozik. Főleg a randevúkra surranó ravasz házastársak.”
____________________
Kevés jó bohózat létezik, még kevesebbet állítanak ezek közül igazán élvezhetően színpadra. Könnyű belesétálni a túlgesztikulálós, túlgrimaszolós, hülyén póztkitartós csapdákba. Persze ez nem feltétlenül hiba, de vannak olyan nézők is, akik előnyben részesítik a finomságokat, a jelzéseket, a nyers (mármint előrágástól mentes), akár félig a levegőben lógó poénokat. A Klotild néni azon ritka, jól egyensúlyozó előadások egyike, amiben mindenki találhat kedvelnivalót.
A díszlet nem mondernkedik, nem szeretne kubista-futurista átirata lenni a nagypolgári környezetbe ágyazott történetnek, ami konzervatív nézőpontúaknak megkönnyebbülés. A világítás azonban néhol szokatlan és nagyon ötletes, mindezt úgy, hogy nem rombolja a hangulatot, és sehol nem öncélú. Részemről karmolom a fényjátékokat, a nem túlmagyarázott hangulat-betéteket.
A történetről nincs mit hosszasan értekezni: hagyományos téma (féltékenység, kikapós asszonyok, alibik és sorsfonalak keresztbegubancolva). Ismét a kivitelezés érdemel tapsot. Igaz viszont, hogy ha Vaszary nem szolgáltatott volna masszív kereteket, zömében fújhatnánk a kivitelezést is.
Mikor először találkoztam a szereposztással, egyből eldöntöttem, hogy Miller Zoltánt behozni egy bohózatba nem feltétlenül szerencsés. Nyilván nem ott a hiba, hogy nincs színpadi gyakorlata, de a musicalek világa eléggé más terep a vígjátékokhoz képest, itt tudni kell egyensúlyozni (lásd fentebb), sok nagy művész alatt beszakadt már ennél vastagabb jég is. Aztán láss csodát: azon veszem észre magam, hogy önfeledten kuncogok, mert a „Férj” megformálója egészen nemnormális – a lehető legjobb értelemben. Ha szólhatok egy örök klasszikussal: az esti játék meghökkentően „arcban gazdag”. Helyén vannak a mozdulatok is, de Miller néha olyan arcokat csinál (a sértődött óvodástól a koronahercegig), amik több misét is megérnek. És ő csak egy, mert mellette Pápai Erika korrekten hozza a tisztességes úrinő formáját, aki minden, csak nem tisztességes és nem úri. Teszi mindezt olyan hatalmas és ártatlan szemekkel, mintha most szabadult volna a zárdából.
Miután nincs bohózat személyzet nélkül, meg kell még említeni Marit is. A végtelenül enervált, szájalós háztartási alkalmazottat a közönség egyből szereti. Van is miért: Egri Kati végig morog, dohog, és a legaktívabb passzivitást műveli egész létezésével, amit valaha láttam. Emellett az alakjában találhatunk némi behordott szánalomkeltést, elesettséget és kiszolgáltatottságot, de ettől sincs rossz érzésem (ne is legyen, ha már bohózat!), inkább eltöprengek afölött, mennyi rejtett tartalék van egy sima cseléd-jelenségben is.
Bár nem kedvelem a háromosztatú darabokat, belátom, hogy itt technikailag nem nagyon lehetett volna más megoldást alkalmazni, és el is nézem a szaggatott dramaturgiát, mert a középrész annyira erős, hogy még ez is belefér. Ez egyébként az a pont, ahol esetenként lehetne kicsit ingerszegényebb a játék, de nem zavaró a túlmozgás, rugalmasak a műfaji keretek.
Számomra darab a darabban Bozó Andrea kicsi magánszáma, melyet akár nőiségi tanfolyamokon is lehetne oktatni. Ez az a pont az előadáson belül, amikor de facto szánok minden férfit, mert ilyen fegyvertárral szemben eleve esélytelenül indul mindenki. Mindezt persze úgy, hogy közben az egész helyzet őrülten vicces; a néző egyszerre nevethet magán a jeleneten, a kifacsart jellemrajzokon, és ámulhat szájtátva: milyen jól ismerte a szerző a női lelket, illetve milyen tapasztalati vertikumot mondhatott magáénak a női praktikák kifogyhatatlan tárházának ismeretét illetően.
Ebben a részben szinte kötelező arról énekelni, hogy a nővel mindig baj van. A mű logikai vonalvezetése és elénk tárt bizonyítékai alapján ez a megállapítás cáfolhatatlan.
Klotild néni eközben egy durva húzással sok számítást keresztül húzna… ha a nő nem lenne nő, és nem lenne minden helyzetre kifogástalan, megdönthetetlen magyarázata. Ezért van aztán az is, hogy a Férj alig várja, hogy bűvöljék, vezessék… hiszen semmire sem vágyik jobban, mint hogy lerombolva láthassa féltékenységének erődítményét.
A „Klotild néni” megoldása egyenesen következik a köztes fordulatokból, és a néző elé tárja, mennyire esélytelen bármely tény, bizonyíték, adat és logikus következtetés a nők veleszületett illuzionista képességei és egyéb ösztönös boszorkányságai ellenében.
De Uraim, vallják be őszintén: nem ettől érdekes?
(Fotó: www.karinthyszinhaz.hu)
