Mata Hari

Budapesti Tavaszi Fesztivál – Mata Hari (kémopera)

Helyszín: Művészetek Palotája
Időpont: 2014. április 1., 19 óra
Várkonyi Mátyás-Béres Attila: Mata Hari

Szereplők: Kecskés Tímea, Kováts Kriszta, Egyházi Géza, Szemenyei János, Miller Zoltán, Szolnoki Tibor, Nagy Lóránt, Csuha Lajos, Zsadon Andrea, Klem Viktor

Programcímke: „Híres művész, luxuskurtizán, az egyenruha nagy barátja, az első európai egzotikus táncosnő, aki a Kelet misztikumával bűvölte el közönségét. Kegyeiért nagyhatalmú miniszterek, tábornokok, arisztokraták versengtek. Varázsa átívelt országhatárokon, titokzatos lénye felkeltette a nemzetközi kémhálózatok érdeklődését is, amelyeknek végül áldozatul esett. Az örök nő: Mata Hari.”

______________________________

 

Pályafutásom első kémoperáját benyomásom szerint kissé túltapsolta a közönség. Habár… ez így egyből nem igaz, hiszen a taps a szereplőknek szólt, és ha így nézzük, több volt, mint megérdemelt. Ez a bemutató volt életem egyik legvégletesebb darabja (ha nem a legvégletesebb), ami talán nem is baj, mert ha statisztikus lehetnék, mondhatnám, hogy az átlagot tekintve egészen rendben volt.

Nem vagyok azonban statisztikus.

Ráadásul elkövettem azt a hibát is, hogy előzetes elvárásaim karcolták a felhőket. Mit karcolták: jóval meghaladták a modern vadászgépek átlagos repülési magasságát. De van mentségem: a választott téma kifejezetten hálás, és a szereposztást elnézve is elégedetten nyalogattam le a nemlétező tejszínt a nemlétező bajszomról.

A látvány díszletek tekintetében sokat bíz a fantáziára, és a vetítésnek is fontos szerep jut. Ami önmagában kifejezetten ütős lehetne, ha nem ficeregne néha ott a kurzor a komoly pillanatok hátterében, vagy nem jelenne meg a „Press Esc to…” felirat. Tudom, hogy technika és hogy malőr, de ha ősbemutató és Tavaszi Fesztivál, akkor ugyanezzel az erővel már mehetett volna flottul is a dolog, mire beül a közönség. Aztán nem ártott volna egy korrektor sem, aki az angol szöveget átfutja, mert a drámai csúcspontnak sosem használ a mókás betűhiba. Vagy úgy kellett volna beállítani a hangosítást, hogy lehessen érteni a szöveget, mert én sem műélvezetből olvastam a feliratot, hanem mert olykor nehezemre esett követni a párbeszédeket és a dalokat.

Sajnos a hangosítással kapcsolatban ez még nem minden. Mert hiába volt hangos a zene, valahogy úgy szólt, mintha drága nagymamám egyik bakelitje lenne maximális hangerőre csavarva. Onnan, ahol ültem, bizonyos hangtartományok szinte egészében hiányoztak.

A szereplők zömét hallottam már máshol, így szerencsére van összehasonlítási alapom, mert ha most láttam volna mindenkit először, bizony (egy-két kivételtől eltekintve) egy vállrándítással továbbálltam volna.

Aztán ott van a zeneiség problémaköre en bloc. Elvileg ugye ez egy kémopera. Arra most nem térek ki, hogy szerintem mennyire felesleges a kémpáholy (?!) szájbarágós erőltetése, az viszont már fáj, hogy ha opera, akkor miért nem használja ki a szereplőgárda nyújtotta lehetőségeket. Talán néhány másodperctől eltekintve egyik színésznek sincs lehetősége megmutatni, amire valójában képes.

Ugyanakkor nem lenne az sem szerencsés, ha musicalnek hívnánk a Mata Harit, mert ahhoz képest meg kevés benne az eredeti és/vagy fülbemászó dallam. Foszlányok vannak, jó pillanatok vannak, de ez a teljes hatáshoz édeskevés. Nagyon tetszik például a háborús-kurtizános jelenet, mert – bár paradoxon – abban sokkal több az élet, mint az előadás többi részében.

A rendezés esetleges és elnagyolt, a hangsúlyokat teljesen máshol érzem, mint ahol szerintem helyük lenne. Az alakok kidolgozatlanok, és még azzal a kevés személyiségvonásukkal is ellentétesen cselekszenek, amit nagy nehezen sikerül megtudnunk róluk.

Az egyetlen telitalálat a Miller Zoltán által alakított Tábornok, ahol minden a helyén van, és élek a gyanúperrel, hogy ez sokkal inkább a színész, mint bármely egyéb külső körülmény érdeme. A frisztrált tiszt jelleme hiteles, jól megformált, dühkitörése valódi, hangja pöpec. Félreértés ne essék: a többieken is látszik, hogy a lehetőségekhez képest igyekszenek mindent kihozni az adott helyzetből, csak hát ugye ismerjük a várépítés szabályait.

Kecskés Tímea hangja nagyon dögös, sok mindent elhinnék neki, és nem az ő hibája, hogy a belépője és az első dala közben is (amikor meg kellene értenem, mi van ebben a nőben, ami térdre kényszerítette a századforduló szabados, forró, magas ingerküszöbű Párizsát) végig olyan, mintha egy zenélő óradobozból lépett volna elő. A darab zeneisége egész egyszerűen nem ad Mata Harinak lehetőséget, hogy Mata Hari legyen.

Nem sokat konyítok a zenéhez, ez igaz, viszont én volnék a néző, akihez szól a történet. És mint ilyen, végig az az érzésem, hogy nem egy egységes műhöz van szerencsém, hanem véletlenszerűen egymás mellé rakott akkordokhoz, és olyan dallamokhoz, amiket inkább a szél fújt össze, semmint tudatos szerzői koncepció eredménye. Tényleg minden tiszteletem, de nem látom, mi értelme volt összegyűjteni világraszóló, tündöklő tehetségeket, majd nem adni nekik lehetőséget, hogy megmutathassák, amit tudnak.

Vannak jó ötletkezdemények, mire azonban a kivitelezéshez ér a cérna, valahogy mégis kócos lesz az összhatás. Klem Viktor például jó Hemingway, végig ügyesen terelgeti a darabot, és úgy lenne egyensúly, ha a mögötte játszódó történések intenzitása és varázslata (bár ez fura gondolat pont Hemingway vonatkozásában) visszaadnák az átkötő szövegek által festett hangulatot.

Mindent összevetve számomra ez a darab inkább élménydeficit maradt, és változatlanul várok egy olyan előadásra, ahol az általam nagyon tisztelt színművészek végre nem csak arra kellenek, hogy a nevük behozza a nézőt, és ezért hozzávetőleg hét percet kapnak összesen a színpadon, hanem alkalmuk nyílhat arra is, hogy megcsillanthassák valódi tehetségüket. Azért, hogy én – a Néző – örülhessek, lelkemet pedig elragadja és elvarázsolja a mágia, amire a zenés színház amúgy saját jogon képes.