Musical Plusz – 2013. február 10.
Helyszín: Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központ (volt Pataky)
Időpont: 2013. február 10., 14 óra
Szereplők: Sári Évi, Bot Gábor, Mahó Andrea, Miller Zoltán, Egyházi Géza, Fehér Adrienn
_____________________________
A Musical Plusz nem egyetlen előadás címe, hanem egy rendezvénysorozat neve. Mielőtt összesodort vele az élet, sajnos én is belefutottam egynéhány olyan művházas fellépésbe, ahol unott felsőbbséggel nézett le a színpadról egy s más haknihuszár, és látszott rajta, hogy ő ezt a délutánt pénzkereseti lehetőségként vezeti be a füzetbe, a varázsporát (ha van neki egyáltalán) fontosabb alkalmakra tartogatja. Részemről úgy gondolom, az ilyesmit jobb kikerülni, egyrészt mert tüsszögni kezdek, ha hülyének néznek, másrészt gondom van az ilyes hozzáállás emberi oldalával, de ezt elég jól kifejtettem az „ELŐSZÓ”-ban, itt most nem részletezem. Pont ezért már éppen fel akartam hagyni a kötetlen zenés délutánok erőltetésével, amikor beleakadtam egy MP rendezvénybe. Akadtam pedig úgy bele, hogy Egyházi Géza fellépést vadásztam (kevés volt és most sincs elég), és a Patakyt találtam. Aztán megragadtunk itt, kis társaságom és én.
Meg tudom magyarázni. Holott ez is művházas hakni, itt érezhető és látható, hogy lelkesedés és elkötelezettség van a színfalak mögött, nem kevés. Először is kedvesek és mosolyognak az emberre, amikor átadják a jegyét. Ettől a tikett nem drágább, de azt érzem, hogy most beléptem ide, és innen kezdve én vagyok a VENDÉG. Még a fiatalok is mosolyognak, akik a lépcsőn állva kezelik a jegyeket. Bizony. Továbbá: van díszlet. Persze nem forog be, emelkedik fel, vagy süllyed el semmi, mégis egy-két drapéria, pár ötletes tárgy megteremti a tematikához illő hangulatot, és ennyi épp elég. Sőt, ebből alakul az egyik „plusz” élmény. A másik ilyen kellemes többlet, hogy van zongora is, ha olyasvalaki lép színpadra, aki tudja kezelni. Eddigi musicalpluszos pályafutásom alatt még csak Posta Victort hallottam zongorálni, és még hallgatnám szívesen máskor is, többször is.
Aztán meg akadnak olyan pillanatok, amikor valamelyik művész (név nélkül pl. Mihálka Gyuri) választ egy dalt, és jobban, technikásabban, varázslatosabban, úgyabbul énekli, mint az eredeti előadó. Ilyenkor aztán előkerülnek a papírzsepik (Férj zsebéből, aki rutinos, és tudja, hogy képes vagyok könnyet záporoztatni, ha némely felszárnyaló dallam jól elénekelve lelken lő). Őt például (nem Férjet, hanem Mihálka Gyurit) kifejezetten a Musical Plusznak köszönöm, mert a Vámpírokban is nagyon jó, de ott nem tud annyit csillogtatni, mint az MP délutánokon. Az első dal, amit Tőle hallottam a Patakyban, az Ünnep volt, Katona Kláritól. Alapvetően azt gondolom, hogy ha valaki egyszer már jól elénekelt valamit, azt nem nagyon kellene többet piszkálni. Nyomatékosan igaz ez Katona Klárira és a Queen-re (és még egynémely előadóra, akiket most nem sorolok fel, mert mindenki másra érzékeny). Mégis, amikor Gyuri elkezdte énekelni (nem utánozva, hanem a maga… khm… sajátos módján, közben talán ha három kisebb lépést téve – más mozgás nem volt mert nem kellett)… az első gondolatom az volt, hogy itt a kivétel, Neki szabad. A második, hogy szívhattam valami vidámat, mert ilyen nem létezik. Később persze megszoktam, hogy létezik, Ő ilyen és ezt tudja, de mostanáig sem múlt el (és nem tudom, elmúlik-e valaha), hogy nem nagyon veszek levegőt (vagy csak piciket, ha nagyon muszáj), amikor énekel.
És hogy azokról is írjak, akik tegnap felléptek: a hölgyek közül Fehér Adrienn előzőleg ismeretlen volt számomra, Sári Évi és Mahó Andrea pedig hozta a megszokott magas színvonalat. Kényeztetve érzem magam nézőként, amiért eddig kivétel nélkül minden hölgy fellépő – akire így hirtelen visszaemlékszem – egy egész évre elég ruhával érkezett, és minden, vagy majdnem minden számhoz külön átöltözött. Pedig ez nem lenne se követelmény, se muszáj, de nagyon jól jön ki, mert így legalább a férfi közönség fülén kívül a szemének is akad csemege.
Ezen az utóbbi alkalmon különösen jó hatások értek amiatt, hogy Mahó Andrea és Miller Zoltán, illetve Sári Évi és Egyházi Géza párba tudtak állni, így több olyan – szívemnek rég kedves – dalt is hallhattunk összeszokott pároktól, amikre visszagondolni is öröm. (Még ha volt is egy kis kavarodás a CD-k körül, amit viszont viccesen és rutinosan oldottak meg Éviék.) Bot Gábor hangját és előadásmódját is megkedveltem, bár őt sem láttam volna a MP nélkül, és utólag tudom csak, hogy sokat vesztettem volna. Azóta az ő nevét is figyelem.
Szándékosan hagytam a végére Egyházi Gézát, sokszögletű szívem csücskeinek egyikét. Géza ugyanis az a férfielőadó, akiért rajonganék (ha nem hiányozna belőlem teljességgel minden rajongási hajlam). Ha az „Ima” van soron a Vörös Pimpernelből, szó szerint le kell csuknom a szemem, túl sok lenne (egy könnyed vasárnap délutánban), ha nézném is. Ő azon kevés művészek egyike, akinek bármit elhiszek, feltéve, hogy énekel. Ezen felül képes és szmokingot vesz, ha operettezik. A pimasz… kijön a pástra, elénekli az Ördöglovasból, hogy kiről álmodott, úgy vaktában, bele a közönségbe. Tesztoszteronfelhő hömpölyög a színpadról, szék nem marad szárazon. Brutális. Máskor meg a Vámpírokból a nagy dalt hozza, ami ugyan ötperces, de bár lenne hosszabb! Van neki ez a tanulhatatlan adottsága… sokszor figyelem a köröttem ülő hölgyeket (megosztott figyelem, a női áldás): szorosabban fogják a karfát, és nem lélegeznek (mint én M. Gy-nál), vagy akkorát sóhajtanak, hogy libben a függöny. Életkortól és családi állapottól függetlenül. Ha letekernék a hangot és valaki csak a reakciókat nézné, nagggyon vicces lenne! Próbáltam megfejteni a miértet, és arra jutottam, hogy a hangszín lehet a ludas, és ahogy E. G. bánik vele… mintha mélykék bársonyra csöppenne olvasztott csokoládé. Az édességet pedig általában szeretjük. Főleg, ha még humora is van…
Egy szó mint száz: szívből ajánlom a Musical Pluszt annak, aki egyébként is kedveli a zenés színházat, mert minden egyes alkalom külön csemege. A művészeknek alkalmuk nyílik olyan dalokat énekelni, amiket egyébként nem (ilyen-olyan okból), mindig van legalább egy olyan helyzet vagy közbeszólás, ami visítvakacagást von maga után, és a fellépők mindig legjobb tudásukat adják. Az is, aki még csak pályája elején van, és az is, aki az ország legnagyobb zenés színházának ünnepelt dívája. Biztosan a hely szelleméhez van köze a dolognak. Vagy Mary választ nagyon jól szereplőket… Akármi a magyarázat, hálásak vagyunk, és köszönjük az élményeket.
