Operett: Hogyan építsünk kártyavárat szakadék fölé északi szélben, bekötött szemmel, trapézon?

Helyszín: Budapesti Operettszínház

Időpont: 2013. február 8. 18 óra

Lehár Ferenc: Cigányszerelem (operett)

Szereplők: Frankó Tünde, Dolhai Attila, Fischl Mónika, Lehoczky Zsuzsa, Benkóczy Zoltán, Szendy Szilvi, Kerényi Miklós Máté, Boncsér Gergely, Verebes István

1.)        Ha valaki cigányt ölel, akár csak egyszer is, a legenda szerint örökre rabul esik. Tüzes méreg terjed szét az ereiben, védekezni nem lehet, a fertőzés élethosszig szól, talán még azután is. (Lásd még: „szerelmi kötés”, „szerelmi átok”, „babona”, „szexuálmágia”.)

2.)        A szélvihar nem sajnálja a kidőlt fát, a törött ágakat, a leeső madárfészket. Nem gondol velük, nem is tud róluk. Tombol, pusztít. Nem azért, mert rossz. Csupán ez a természete. Nem tud más lenni.

_____________________________

Dragoján Zórika (Fischl Mónika) levelét megírja szíves tájékoztatásul élete szerelmének, aki öt év előtt (erdőben, csobogó pataknál) ígéretet tett volt valamiféle visszajövetelre és magávalvitelre. Ám mivel ezen ígéret nem ment teljesedésbe, a lány máshoz készül férjhez menni, ugyanakkor fontosnak érzi a kézfogóról informálni az ígéretszédelgőt. Gondolom a miheztartás végett. Don Józsi (Dolhai Attila) egyébként köszöni, jól van: karriert csinált prímásként városon, színházban, ahol két éve húzódó, bizalmas barátság fűzi a primadonnához, Ilonához (Frankó Tünde). Helyesebben jól volt mindaddig, amíg a levelet el nem olvasta. Tudhat az erdélyi birtokos lánya fogalmazni, mert Józsiban megnyomódik egy ideg, és csapot-papot-primadonnát hátrahagyva süvít haza, a kis faluba, a patakhoz. Épp csak búcsúzni ugrik be a színházba próba közben, szépen megköszöni Ilonának a köszönnivalókat, és már lép is, jobbra el. Ilona gyönyörű és tehetséges, emellett nem kap magyarázatot a szakításra. Mivel pedig okos is, felméri, hogy az „Isten veled” nem „viszontlátásra”, és ő éppen most marad hoppon. Már-már készül a kétségbeesésre, amikor Tivadartól (Kerényi Miklós Máté) választ kap a miértre (itt némileg sérül a levéltitok), és azonnal határoz: utazik ő is Józsi után önzetlenül, az ismeretlen fiatal lány házassága elé gördülő akadályt visszacsábítani. Mert Józsi is tud valamit (ha nem is fogalmazni): emléke öt év alatt sem halványul, a boldog ara a nászeskü szövege helyett neki karcol levelet, a primadonnának pedig meghitt barátságukból kevés a két év.

Ilonát el kell hogy kísérje Tivadar is (primadonna nem utazhat kíséret nélkül), kettesben toppannak be mintegy véletlenül a menyegzői lázban égő atyai házba, ahova további vendégek is érkeznek: Dragoján Péter (Benkóczy Zoltán) unokahúga (Szendy Szilvi), aki színésznői álmokat kerget, és Berta, a francia nevelőnő (Lehoczky Zsuzsa), aki nem vénlány, csak megfontoltan választ társat magának.

A falu melletti erdő a patakkal mágikus hely lehet, mert a menyasszony – ahelyett, hogy öltözne és izgulna a nászéj előtt – a víz mellett sóhajtozik, énekel és töpreng. Addig-addig, míg megérkezik Józsi, és elhangzik a Joker kérdés a vőlegénnyel kapcsolatban: „szerelemmel szereted?” Miután Zórika erre annyit tud felelni, hogy „Gábor jó ember”, borítékolható, hogy göröngyös lesz az este. Józsi egyet lép, és máris karjában az ara – a másé. Itt már érezhető, hogy míg a lány részéről tündértiszta szerelemről van szó, Józsiban az érzés valamiféle sértett hiúság, birtoklási vágy, és jó adag „dafke”.

A hivatalos vőlegény (Boncsér Gergely) nem patent diplomáciából: bár betoppanása a patakhoz végül nem fajul verekedéssé és a mátkapár együtt távozik, a levegőben vibrál, hogy újraosztották a rajtszámokat – és nem Józsi indul hendikeppel. Pedig nem ez a papírforma: mert mikor van esélye a telkesgazda lányának kezére egy felkapaszkodott cigányprímásnak a jóképű, erkölcsös, gazdag és magyar vőlegénnyel szemben? Hát… most.

Az esküvő hagyományosan szépséges, a vőlegény (csendes, szerény, jóravaló: igazi ellenpontja Józsinak) szálfaegyenesen, de pirulva kéri a menyasszonyt, az ősi két tánckör, a férfi és női koszorú azonban nem olvad egybe: a tündéri leány nem adja rózsáját a favoritnak. Józsi jókor érkezik és megmutatja, hogy kell az asszonyokkal bánni: foghegyről hangzik az „akarsz jönni vagy nem akarsz?”, Zórika akar, az „akkor gyere, angyalom” kedves, de magától értetődő történést nyugtáz. Persze botrány tör ki, de egy primadonna ilyenkor van elemében: Ilona kisebbíti a szégyent, elsimítja a szálakat, és tényleg nem látszik lehetetlennek, hogy megjön a leány esze, és hogy ami történt, csak pillanatnyi légköri zavar.

Józsi ezalatt hazaviszi Zórikát az övéihez, a cigánytáborba. A lány szerelmes, nem hajlandó látni és hallani, holott vödörszám zúdulnak rá az intő jelek. A cigány jósnő (aki sündisznóperkeltben profi) el is mondja érthetően, hogy a cigányszerelem rövid, mint a nyár. És négy szóval összefoglalja a tragédiát: „nem szeret, csak akar!”… A hiba csupán az, hogy akit hasonló helyzetnek akár csak a szele is megcsapott valaha, tudja, mennyire nem helyénvaló ez a „csak”, és hogy milyen lefegyverző, ellenállhatatlan, babonázó, kényszerítő erő van egy asszony számára egy zabolázhatatlan szabad lélek akarásában.

Az első éjszaka után úgy tűnik, Józsi számára elmúlt a varázs. Nyilvánvalóvá ez akkor válik, amikor megjelenik Ilona (de teljesen mindegy itt és most, hogy ki jelenik meg, a lényeg, hogy jön egy asszony). Férfi és nő van kettesben, és Ilona titkos, önkéntelen mosolya győztest hirdet már azelőtt, hogy kipattannának a szikrák és szenvedély lángolna a régi szeretők csókjában. Zórika betoppan, in flagranti, és nem akar látni. Ebben a pillanatban valódi nőként reagál.

A vajda mondja ki, de Józsira is igaz: „cigány vagyok, nem gazember”. Józsi készül rá, hogy elveszi Zórikát, cigány szokás szerint. A lányok szépen fel is öltöztetik a menyasszonyt, aki persze nem boldog, nem is lehet az. De büszkébb annál, semhogy ilyet bevalljon, ráadásul ő változatlanul szerelmes. Az sem változtat semmin, hogy Gábor eljön érte még a cigánytáborba is (aminek a puszta létezése is megalázottságát dörgöli az orra alá); a lány mindennek ellenére kellene neki, még így is hazahívja. Otthon, a karjában Zórikát a hűség, a csönd, az üdvösség várhatná… csupa olyasmi, aminél egy lángra gyújtott lány semmire nem vágyik kevésbé. A leányka kétségbeesetten keresné Józsi tüzét Gáborban és Gábor hűségét Józsiban… és csak sokára jön rá, hogy lehetetlent kíván.

Papot akar, harangszót és gyűrűváltást, és nem akarja elhinni, hogy Józsinak úgy már nem kell. És nem (csak) azért, amit a pap és a templom jelent. Hanem mert a „cigány” itt most nem rasszt, hanem korlátozhatatlan szabad szellemet jelent: ha nem fogadsz el a saját törvényeim szerint, ha nem bízod rám teljes önfeladással magad (~ Semmiért egészen), akkor nem kellesz.

Zórika számára a pap áldása jelenti az esküvőt, Józsinak pedig a tánc, a cigányok pogány rituáléja. Ez a két akarat sosem egyezhet. Mégis: ha az egész estének van csúcs-pillanata (márpedig szerintem van), akkor az az egyetlen szó az, ami rekedt suttogásnál nem hangosabb, mégis csíp, mint a korbács. Férfiparancs az asszonynak, szembeszállhatatlan és követelő, más hangon, másvalakitől komolytalan és súlytalan lenne, így azonban minden benne van és még annál is több. Nem kérés, nem felszólítás, hanem kijelentés: „Táncolj.”

A lány pedig táncol, mert nem tehet mást, de tánc közben ráébred, hogy tényleg nem lehet boldog Józsival sosem. Minden szép álomból fájó az ébredés, elrohan haza, zokogva.

Otthon boldog befejezés vár, hiszen Gábor a maga csendes módján változatlanul szereti Zórikát, nincs akadálya az esküvőnek. Mindenki elvesz mindenkit a végén, ahogy operetteknél megszoktuk, nekem az egész mégis borzasztóan keserű: mert a befejezésben Józsi ismét eljön Zórika esküvőjére, ismét hívatlanul. Búcsúzik, és egészen nyilvánvaló (Gábor számára is), hogy egy szava elég lenne, hogy a szegény lány ismét hátrahagyjon mindent és kövesse őt, jóllehet tudván tudja, hogy boldogtalan lesz mellette. Akkor is.

De Józsi nem hívja. És nem fogja kézen, nem hívja régi szeretőjét sem. A férfi megérti és felvállalja sorsát: aki szabadnak született, annak társa nincs, szerelme tiszavirág, útja magányos.

“““————-

Ebben az előadásban minden a helyén van. Koreográfia, vicces részek, hangulatoldó dalbetétek, helyzetkomikum, aranyos szófordulatok… tényleg minden. Egyformán és külön-külön is tudok azonosulni Frankó Tünde és Fischl Mónika figurájával. Nyomát sem érzem a manírnak, amit nemrég egy másik előadásban nehezményeztem, számomra az alakok tökéletesen átéltek. A zenei részek elvarázsolnak. Bár természetes állapotom a szőrszálhasogatás, nincs hangulatom hibát keresni. Olyan hatalmas és komoly az ajándék, amit a művészektől kaptam. Én, személyesen.

Mosolyogva gondolok Berta és az örömapa kettősére, örülök a boldog végnek a Jolán-Tivadar párosnál is, de számomra nem egyértelmű és általános a happy end: a szívem nehéz Zórika miatt. Talán mert személyes élmény, hogy az ember nem jöhet ki jól egy ilyen választásból, és mert úgy érzem: várhatja őt akármilyen meghitt és szép élet Gábora mellett, bele fog keseredni abba, hogy nem lesz párja a tűznek, amit a vándorcigány gyújtott a lelkében.

Józsi alakja annyira igazzá vált Dolhai Attila szerepformálásában, hogy villanófényben látok meg általa életigazságokat. Most nem a professzionális éneklésről beszélek, vagy a technikai megoldásokról. Hanem hogy segít megértenem, hogy az ilyen típusú ember nem akarattal okoz fájdalmat. Nem akarattal tör össze embereket és lép át sorsokon. És nem gazember, egyáltalán nem az. Csak alkalmatlan a hagyományos szerepekre. Szabadnak született, és azért teszi amit tesz, mert nem tehet mást. Nem azért, mert rossz. Csupán ez a természete. Nem tud más lenni.