Operettszínház: Operett Gála a Magyar Operett Napján
Helyszín: Budapesti Operettszínház
Időpont: 2013. október 24., 19 óra
Szereplők (a teljesség igénye nélkül): Oszvald Marika, Fischl Mónika, Lukács Anita, Kállay Bori, Bordás Barbara, Kékkovács Mara, Dancs Annamari, Szendy Szilvi, Dolhai Attila, Faragó András, Peller Károly, Földes Tamás, Boncsér Gergely, Vadász Zsolt, Kerényi Miklós Máté
Programcímke: „A magyar operettet minden év október 24-én ünnepeljük. Kálmán Imre, a magyar operett történetének koronázatlan királya 1882-ben, egy hideg őszi estén, ezen a napon született 131 évvel ezelőtt, Siófokon.
A magyar operett napján, a Budapesti Operettszínház kiváló művészeinek előadásában egy nagyszabású gálára kerül sor, mellyel ezúttal szeretnénk méltó módon megemlékezni halálának 60. évfordulójáról is.”
____________________________
A rossznyelvek úgy mondják: a gálákat azért lehet nagyon szeretni, mert általában kihagyják belőlük az unalmas részeket, és csak azt játsszák, amiért az ember valójában színházba megy. Távol álljon tőlem, hogy osszam e pikírt véleményt, az azonban tény, hogy nagyon kellemes majd’ három órán át mindennek a legjavát élvezni.
Ennek az estének a fókuszában az operett áll, természetesen a kapcsolódó díjak kiosztásával együtt. Ez utóbbit most nem részletezem, mert amivel egyetértek, az úgyis a helyén van, amivel pedig nagyon nem, azt törölje a feledés. Azt viszont sehogyan sem értem (sem megszokni nem tudom), miért kell örökzöld slágerek szövegét átírni?! Hát az ilyen azért örökzöld, hogy ne cserélgessék folyton a lombozatát akarattal, mert az erőszakoltan odaragasztott zöldség nem lesz életképes úgysem. Az áterőszakolt szövegek úgy csikorognak, hogy az ember foga elvásik belé. Mert ha legalább figyelnének az alapvető törvényszerűségekre, de még azt sem. (Bajadérom? Ugyan már!)
Az este nyitóképe egy monumentális és nagyon látványos élőkép. Sejtelmes fények, hangulatok, és az épp időben eldobott vörös rózsa megteremti azt a miliőt, amire utána az egész előadás támaszkodhat. Kitűnően fogalmazott Lehoczky Zsuzsa némileg korábban – az operett: mese felnőtteknek. A színes kosztümök, látványos koreográfia és fülbemászó dallamvilág észrevétlenül emeli ki a mindennapok ványasztó közönyéből az embert, és megajándékoz egy kis ideig tartó gondtalansággal, csillámporral és flitterrel.
A gála valamennyi szereplőjét kiemelhetem, valamiért mindegyikük figyelemre érdemes. A tánckar minőségi revü-betéttel szegez székbe, Fischl Mónika a már-már ultrahangnak számító magasságaival akasztja belém a szuszt. Külön bónusz, hogy közben érteni is lehet, amit énekel, fitos mosolya pedig csaknem pimasz.
Oszvald Marika spontán bájával varázsol el. No és azokkal a hajmeresztő figurákkal, amiket harmincon innen is kevesen csinálnának utána, hát még túl… és akkor remélem, nem követtem el indiszkréciót a művésznő korát illetően, ami távolról sem állt szándékomban. Úgy érzem, előtte nem szükséges kalapot emelni: teljesítményét csodálván a fejfedő leesik magától.
Amikor Dolhai Attila a bajadér problémaköréről dalol, akkor nem bánom, hogy a szöveg otromba, mert arra figyelek, hogy teste van a hangjának: selymes, lágy, ködszerű fantomként lebeg a teremben és enyészik el a semmiben. Utána marad a jó érzés: vegytiszta művészet, tehetség, alázat, Fény sugárzik az Operett színpadáról. Kellemes meglepetés Boncsér Gergely, rá érdemes lesz jobban figyelni a jövőben.
Mozgáskultúra tárgykörben a Szendy-Kerényi páros – sportnyelven szólva – ismét elvárt szinten megdöbbentő, ha meglátom Szilvi türkiz nadrágocskáját, már tudom, hogy sámánkerék következik, amit akárhányszor sem tudok sem megunni, sem megérteni. Talán egyszer visszanézek egy felvételt kikockázva. Viszont Kékkovács Mara és Peller Károly székes mutatványa számomra teljesen új. Azonnal elhiszem, megdöbbenek, borzongok. De azért közben mosolyogni… Ennél már csak az meredekebb, amikor Peller Károly egy szubrettel és egy táncos komikussal súlyosbítva mozog nem gyengén, még mindig mosolyogva. Például ez a pillanat is megérte az este összes díját.
Természetesen akad egy-két kevésbé ismert, vagy kevéssé tetsző dalbetét. Ilyenkor azon töprengek, milyen összetett tehetséget követel az operett műfaj, mennyire jó, hogy itthon még ma is divat (ha átírt szöveggel, hát úgy, de legalább életben maradt), és hogy a magyar népi dallamokra (is) támaszkodva hódított és hódít most is, és mászik bele a fejembe olyannyira, hogy még utána napokkal is tiszta „ócska Stradivari” meg „húzzad csak kivilágos virradatig” a fülem.
