Spinoza: Agnes Dei

Helyszín: Spinoza Színház

Időpont: 2013. december 5., 19 óra

John Pielmeier – Iványi Árpád: Agnes, Isten báránya

Szereplők: Fekete Réka-Thália, Andai Györgyi, Boldizsár Tünde

Programcímke: „Agnes, a fiatal apáca gyermeket hoz a világra, akit később holtan találnak, és az apa kilétét homály fedi. Az újszülött halála miatt a hatóságok tapasztalt pszichiátert rendelnek ki az ügy kivizsgálására, aki elszánt küzdelmet folytat, hogy kiderüljön az igazság, és Agnes megértse az őt körülvevő világot.

Vajon a pszichiáter nyomozási eredménye bizonyul igaznak, avagy isteni csoda történt az elhagyott kolostorban?”

________________________

Az anyagi oldalt nézve a Noir Színház egyfelvonásosa erőst túlárazott. Másrészt viszont mégis érdemes a megtekintésre, mert fontos kérdéseket boncolgat, kedélyborzolási faktorszáma magas. Kár, hogy nem szenteltek a témának két felvonást, ugyanakkor ez a tény felfogható ügyes technikai húzásnak is, hiszen minden nyitva marad, semmi sem oldódik se meg, se fel, így a néző rajta marad a hoppon, kénytelen saját agyúlag göngyölíteni, csomózni, bontogatni.

A műfaji meghatározással is zátonyra futottam, mert az Agnes első ránézésre krimi, napok múltán újragondolva kifordított tanmese realitásról, tisztaságról, felcserélődő szerepekről, valamint az örök és kibékíthetetlen ellentétről a katolikus egyházi erkölcs (és etika?) vs. világi értékek és pszichiátria kimeríthetetlen folyamából.

Amikor belépünk az apró nézőtérre, mellbevágóan tökéletes a templomi hatás. Ülünk a félhomályban, lassan mindenki elfoglalja a helyét, valamely hangszórókból egyházi kórus énekel, és szinte bosszant, ahogy önkéntelenül halkabbra veszem a gondolataimat, átjár az a lelki laposkúszás, ami az áhítatos helyzetek sajátja. Olyan a hangulat, mint egy szentélyben…

A történetről nincs nagyon mit elmesélni, itt sem a látható rejti a lényeget. A varázslat is, a hiányosságok is a láthatatlan rezdüléseken keresztül csapnak le. Annyi bizonyos, hogy a szereplőválasztás telitalálat.

A legegyszerűbb dolga szerintem a pszichiátert alakító Boldizsár Tündének van, ám ezzel nem mondtam, hogy egyszerű dolga van. A háromszereplős valamicsodában ő a mérleg nyelve, a tengely, az egyensúly. Mégsem írhatom, hogy az egyetlen normális ember, mert ezzel toronymagast csúsztatnék. Ő csak máshogy roncs. Végig süt a szeméből a szomorú tehetetlenség, melyet minden Don Quijote megkap útravalóul, aki a Katolikus Egyházzal merészel szorítóba lépni. Nüanszokban máshogy rendezném, de mindennek ellenére végül az ő alakjával azonosulok.

Az apátnő már egészen más. Nem kérdés, hogy Andai Györgyi rendfőnöke azért veszélyes, mert rendelkezik világi tapasztalattal, sokkal ügyesebben cáfol és érvel, mint hagyományos életutat bejárt kolleganői. A darabon belül ő az eleven kígyó: szerethető, megmutatja esendőségét, megvillantja, hogy emberből készült ám ő is, hiába hord fekete zsákot, és ebből az emberközeli, közvetlen bratyiból süti el szellemi méregfogát, s így természetesen sokkal hatékonyabb. Szerencse, hogy az alapvető képmutatási normákat nem vetkőzi le, különben világlátása, érvei valóban veszélyesek lennének. Ha ma este valaki kérdezné, összességében mi a bajom az egyházzal, őt említeném mint állatorvosi… khm… pardon… őt említeném mint iskolapéldát. Csak később jut eszembe, hogy ez a nézőpont is manipulatív, nyilván az alkotók fütyülése szerint táncol az agyam, mert a valódi veszély talán nem is pontosan ez… de ez már nem színház, hanem szubjektív értékítélet, ezért most hanyagolom. Ehelyett álljon itt, hogy tetszik a szenvtelen játék, tetszik a parányi színpadon okosan alkalmazott visszafogottság. Ami nem tetszik, az a kevés túljátszott mozdulat, vagy túlfuttatott arcjáték. Remélem, idővel ki fog derülni, mi a sok, mert a két sötét alaknál (ti. akik Agnes lelkéért, üdvéért és igazságáért harcolnak) olykor felfedezhető, hogy annyira át akarják adni a mondanivalót, hogy csikorgósba fordulnak. Nem menthetetlen a dolog és nem is nagyon zavaró, de azért érezhető.

Végül Agnes (Fekete Réka-Thália). No, ő nagypályára való. Objektíven nyilván tudom, hogy az Agnes-szerep köré épül a teljes dramaturgia, és hogy mindkét „segéderő” Neki játszik alá, és visszafogott szerénysége ellenére ő a főszereplő, mindent lepörgetek én az agyammal, de amikor nézem az arcát, érzem sugárzó tisztaságát, akkor fújhatom a külső szemlélő kényelemes helyzetét. Annyira pici a Spinoza, nincs hova elbújni, relatíve sokat nézem az ölemben lévő táskámat azért, mert nem bírok a színpadra nézni, nem bírom elhordani, ami bezúdul a térbe ebből a lányból. Először azt gondoltam, nagyon sok, túl sok, amit művel, de aztán rájöttem, hogy becsapom magam: csak irtózom szembenézni mindazzal, amit megtestesít, amit megmutat. Nem tudok másba menekülni a hatás elől, csak abba, ha azt mondom: sokkal kevesebb elég lenne.

Ám ez nem igaz. Ha sokkolni akar, olyannak kell lennie, amilyen. Kontrasztosnak, ártatlannak, az ostobaságig tisztának. Csak így működik a darab. Mert működik, ez kétségtelen. És hogy mi a megfejtés?

Nincs megfejtés. A néző a megfejtés. Mert van, hogy nem kell válasz, van, hogy nincs feloldás.

 

 

Fotók: www.agnesistenbaranya.blogspot.com, Sallak Dóra