Te csak pipálj…

Helyszín: Karinthy Színház

Bemutató: 2014. február 14., 19 óra

Csathó Kálmán – Deres Péter: Te csak pipálj, Ladányi!

Szereplők: Mikó István, Zsurzs Kati, Végh Judit, Martin Márta, Szirtes Balázs, Balázs Andrea, Rábavölgyi Tamás, Széles Tamás, Voith Ági, Klem Viktor, Varga Tamás, Vertig Tímea

Programcímke:
„Boldogan él a Ladányi-família valahol a nagy magyar Alföldön. A családfő nemigen zavartatja magát, legfeljebb az okoz neki problémát, hogy mi legyen ebédre, és hogy merre lehet a pipája. Felesége híresen nagy háztartást visz, mert állandóan váltják egymást a vendégek a birtokon, sőt, unokájuk, Katica kiházasításának a terhe is az ő vállát nyomja.
A napok általában ebédtől vacsoráig, vacsorától ebédig tartanak, egészen addig, amíg váratlan sürgöny érkezik. Hamar vége szakad az idillnek, sőt kiderül, hogy a birtok ügyei sem éppen úgy alakulnak, ahogy azt a család tudta. Ettől kezdve a Ladányi-família élete merő tébollyá válik…”

_____________________

Mikszáth-féle, sűrű hangulatú délelőttel kezdődik a Karinthy Színház új bemutatója. A távolban szinte látom a gémeskutat, miközben a hagyományok magyar nagyasszonya (Zsurzs Kati) kiadja a cselédnek, mi kerüljön asztalra délidőben. Émelyítően, keserédesen szűrődik le a színpadról a nagybirtokrendszer végnapjainak nemesi büszkesége, maradisága. Érzékelhető a hagyományos szerepekbe beleroppanó idős házaspár képmutatásos életvitele, amely azonban nem feltétlenül a kétszínűségben, sokkal inkább a szégyentől való félelemben, egymás kímélésének óhajában gyökerezik.

A hagyományos berendezkedésben a névleges családfő a nagyapa (Mikó István), aki évek óta eredményesen folytat struccpolitikát és bújik meg a nagybirtok hűvös árnyékában. Nem meri megvallani üzleti fiaskóit talán magának sem, nemhogy a tényleges hatalmat kézben tartó gazdasszonynak. Mikor aztán kiviláglik, hogy megúszásra játszani tovább nem lehetséges, azonnal feltűnnek a színen a keselyűk, és a történet tulajdonképpen ezen a ponton indul be igazán. Egy pillanat alatt hussan le a lepel barátságokról és tiszteletről, s válik láthatóvá, hogy a régi világ büszke, tiszta értékei a fabatkával csereszabatosak.

Számomra elsőre nem derül ki, hogy a felrajzolt szerelmi háromszögben az átfogó, Katica (Végh Judit) voltaképpen melyik befogóra dobbanna, de ez semmiképp sem a rendezés, vagy a történet hibája. Talán a bemutató estéjén túlromantizált a lelkem. Mindenesetre tény, hogy a mérleg egyik serpenyőjében van a hatalmas vagyon, a születés jogán meglévő kedvezmények, mentességek és előnyök, a másik serpenyőben pedig csak a becsületes szegénységből saját emberségből megvalósított emelkedés, tanulás, szorgalom.

A libikókát színesíti, hogy a gazdag örökös amúgy az egyik keselyű feleségének, a vérbő Boriskának szeretője. Darázsné (Balázs Andrea) alakításai egyre másra múlják felül egymást, most sem mehetek el szó nélkül amellett, hogy egyik pillanatban még herótgerjesztő fiús anyuka (darabbéli fia a friss, mókás átéléssel játszó Rábavölgyi Tamás), egy pillanattal később pedig perzselő, lángoló vérű ifiasszony, aki imádja és gyűlöli fiatal szeretőjét. A Karinthy Színház új bemutatójával zárul be Andrea köre Selyem Cinkától Darázsnéig, és válik immár hivatalossá, hogy bármit, de tényleg bármit meg tud jeleníteni: a nézőtéren ülő tátottszívű emberek a tenyeréből esznek.

Klem Viktor szintén üdítő újdonság: Áron Imre (a tisztaszívű, ifjú mérnök) figurája ráncmentesen simul alakjára, azzal a grátisz toldással, hogy a fiatal színművészekre oly ritkán jellemző érthető szöveg-átadás ellenére játéka nem fakul szövegmondássá, csont nélkül elhiszem, hogy a színpadon megjelenő gondolatait a hétköznapi életben is pont így mondaná bárkinek. Se manír, se túljátszás, se csikorgó hangsúlyozás. Márpedig ez unikum, és mint ilyen, kiemelt elismerést és hálát érdemel. Hálát az előadás valamennyi szereplőjével együtt azért, mert az alkotó stáb által megálmodott keretek közé életszerűséget hoz, nem döfi agyon az illúziót, enged elmerülni, átélni. S ez – úgy hiszem – a lehető legtöbb, amit színművészek a publikumnak adhatnak.

Amellett, hogy az estén sokat nevetünk szívből, mégsem nevezném vígjátéknak a történetet, ahhoz túl sok benne az elgondolkodtató, felnőtté tevő tartalom megalkuvásról, szeretetről, rossz döntésekről, felelősségvállalásról, alázatról… és egyébről is.

Mikó István valamennyi szerepében mikóistvános, megbízhatóan beteljesíti a huncut nézésekkel, grimaszokkal kapcsolatos várakozásokat, ugyanakkor igazi profihoz méltón mond el a szövegkönyvnél jóval többet a manapság oly „ciki” átlényegüléssel; a csend, a színpadi motoszkálás patikamérlegen mért, zseniális alkalmazásával.

Az előadás összességében hatásos, és ezen nincs is mit csodálkozni. A szereposztás parádés, Voith Ági és Vertig Tímea a csepp szerepet is feltöltik élettel, humorral.

A színház pedig végre rájött, hogy bőven elég egy darab közé az egy szünet.

A szórakozás kissé felhős, hiszen sok az érzelem, igénybe vevődik a gondolkodóizmunk is. Meg aztán bizonyos vicceken nem is esik jól nevetni. Meg a fájdalmasan hiteles ábrázolás, egypár lopott, keserűen őszinte pillanat… Végül: hogy ajánlanám-e? Nos… ha magamnak kellene tanácsot adnom, javasolnám, hogy menjek és nézzem meg.

 

Fotók: Karinthy Színház