Újszínház: Döglött aknák

Helyszín: Újszínház

Időpont: 2013. február 9., 19 óra

Csurka István: Döglött aknák (bemutató)

Szereplők: Koncz Gábor, Dózsa László, Vass György, Gregor Bernadett, Fazekas Zsuzsa, Bátyai Éva, Maros Gábor, Gyürki István, Beszterczey Attila

_____________________________

Az analogikus gondolkodásban – melyet főként a spiritualitás és a lélektudományok használnak az ok-okozati összefüggéseken alapuló logikai gondolkodás alternatívájaként – a Szaturnusz jelenti az időt, a vének tanácsát (idős férfiakat), az elvonulási intézményeket (úgy mint börtön és kórház), valamint saját korlátainkat (azok felismerését és ideális esetben meghaladásukra tett lépéseket). Régi kedves előítéleteim sugalmazására azt gondolom, Csurka Istvánt a Szaturnusz-analógia motiválta legkevésbé, amikor komédiája helyszínéül egy kórtermet választott, mégsem tudok szó nélkül elmenni a gyönyörű megfelelés mellett, ahogy ez a csodálatos égi princípium végig jelen van és szép ívben mindig másik arcát mutatja a színen.

Az emberek javarésze azért tölt el huzamosabb időt kórházban, mert valami kisiklott testük és/vagy lelkük egészségében. Lehet akárhány ágy a kórteremben, az ember mégis egyedül marad gondolataival. Rákényszerül, hogy átértékeljen, újrarágjon, összegezzen, mérlegre tegyen. Különösen látványos ez a funkciója a kórháznak, ha az ember egy kétágyas szobában egyedül tölt három napot (mint Jónás a cetben, és sorolhatnám), mielőtt szobatársat kapna. A Koncz Gábor által életre keltett reakciós figurával, Moór Jenővel pontosan ez történik. A mesei három nap elteltével – Isten hozta, Mr. Murphy! – megérkezik az ő kis zárt világába Paál Károly (Dózsa László), és ezzel a hétköznapi történéssel elindul a ringlispíl. Mert természetesen a két öreg nem először találkozik, mindkettejüknek van egy régi, dédelgetett sérelme a másikkal szemben. És ha nem lenne, akkor is elég lenne a gyűlölethez az ideológiai töltet, amit életük során magukba halmoztak. Moór ugyanis hangsúlyosan reakciós (polgári értékrenddel, maga erejéből boldogulással, és mindennel, ami ezzel jár), az ágyszomszéd viszont nem. Paál Károly amolyan színigazi kommunista tahó (bocsánat, de tényleg), akit a párt magas pozícióba emelt. A polcon eltöltött éveket arra használta fel, hogy a ráruházott hatalommal minél több ember életét keserítse meg kegyetlenkedéssel, vagy akár csak az adható könnyítések megtagadásával, és lubickoljon a hatalommámorban (már amennyi mámort egy piciny városka pártfunkci beosztásából ki lehet nyerni, bár úgy tűnik, Károlynak tetszett a hely, mert mikor lecserélték, belerokkant).

A másik fazon meg abban „roppant idegössze”, hogy nem találta a helyét ebben a testidegen rendszerben, kisiklott az élete. A fia révén volt szerencséje bekerülni mégis a pártkórházba, ahol viszont mindenki ellenség.

Ennek a furcsa párosnak az egy szobába zárása kellemes fortélya a szerzőnek. A poénok és fordulatok adják magukat. Az egyszerű kórtermi berendezést nem lehet azzal vádolni, hogy elvonja a figyelmet a cselekményről, a darab egyébként sem dolgozik sok eszközzel (és nem tudok nem könnyesen kacagni magamban azon, hogy az előadás támogatója két kórház). Nincs tánckar, sem rengeteg szereplő. A rendezőnek kevésből és könnyűből kellett kihoznia a lehető legtöbbet, és a darab – annak ellenére, hogy alapvetően komédia – engem mégis elgondolkodtat azon túl persze, hogy szórakoztat. Pedig féltem, mert általában nem kerek, ha a rendező egyúttal szereplő is, de Koncz Gábor sehogysenem hagyott bennem hiányérzetet, nem hiába szeretem annyira pelenkás korom óta.

A cselekményről szándékoltan nem írok többet. Ugyanis a Döglött aknák lényege nem a „mi”, hanem az „ahogy”. Nem a történet, inkább a pillanatok színháza. Tessen’ elmenni és megnézni! P. Ö. (Patás Ördög) Csurka jót írt, a színház szenzációsan vitte színpadra, kiválóan alkalmas szórakoztatni is, elgondolkodtatni is.

Nekem főleg a kedvenc gumicsontom rágcsálása tetszik: hogyan tudjuk mi emberek tökélyre vinni, hogy találjunk valaki vagy valami okolhatót, és felépítsük eköré a személy vagy dolog köré azt a hatalmat és erőt, ami tönkre tudta tenni az életünket. Egy világért nem a mi hibánk soha semmi. Ez ugyan itt nem az elsődleges mondanivaló, de én szépen fel tudom fedezni, és a dupla csavar azért érdemel főhajtást, mert úgy tűnik, ezek ketten kölcsönösen egymás életének elrontói. Jaj, brillír a köbön!

Ami miatt még érdemes megnézni: az a fajta művészi alakítás, az illúziónak az a magasiskolája, amikor az ember azt látja, amit a színész láttatni akar. Én még a szünetben is azon gondolkodtam, hol talált Koncz Gábor egy olyan fejet, akiről ennyire lesír, hogy Rákosi képe előtt imádkozik este és reggel, aki ennyire tenyérbecsúszóan sötét kommunista. (Felismerem, mert felerészben az ő archetípusáról szóltak a családi regéink.) Alattomos, sunyi, kisszerű, ostoba, sötét tulok. Aztán jött a tapsrend (vödör jég a nyakamba), merthogy Dózsa László igazából nem is olyan. De ameddig a darab tartott, olyannak láttam. És ez, kérem, a színház egyik nagy varázslata.

Gregor Bernadett a szokott módon gyönyörű, az viszont újra és újra meglep, mennyire tehetséges. (Fránya sztereotípiák!) És nagyon vicces, hogy milyen hamiskásan vibrál a levegő közte és Koncz Gábor között. Számomra néhány pillanat olyan volt, mintha sütkéreznének egymás fényében. Mókás, megható és szeretetreméltó. Az igazsághoz pedig hozzátartozik, hogy veheti Koncz Gábor akármilyen trottyosra a figurát, lehet borostás meg klumpás meg ágytálas, azért ha oly módon gusztálna engem is végig, ahogy a darabbéli Zsókát, bizony nem maradnék falfehér. Ezen a fontos, ámde apró részleten túl is remekel a színész-rendező, az egyszerű szerepet élővé világítja a személyisége, csibészes, huncut, életrevaló; magyar reakciós a jég hátán is megél, no.

Komikus a két öregember, fogatlan farkasok, szurkálják egymást az összes lehető módon, mint két házsártos kaktusz, és a végén… no, ezt nem mesélem el. Ehelyett álljon itt befejezésül még valami a Szaturnuszról: a kényszerű elvonulás magányában sokszor olyan igazságokat dob fel a tudatos életünkbe a mélylelkünk, amiken mi lepődünk meg legjobban, és ami valami módon lendít sorsunk kerekén. De ha nem lendít, mindenesetre közelebb visz fontos igazságok megértéséhez. A Szaturnusz magány, és nagy tanítása, hogy sokszor jó, ha van valaki mellettünk. Mindegy, akárki. Akár olyan is, akit gyűlölünk. Mert ha elég régen gyűlöljük, volt időnk megismerni egymást. És ritka, megbecsülendő kincs az olyan ellenség, aki hosszú időn át, minden emberi jó tulajdonságunk ellenére állhatatosan és kitartóan, becsülettel képes gyűlölni.