Székelyek és táposok

Székelyföldön télen igazán hideg van. Nem arra gondolok, amikor plusz öt fokban itthon már télikabátot és kesztyűt húzok, hanem amikor a székely azt mondja a mínusz 25 fokra, hogy „hideg van, na”. Az ilyen csikorgó telek kedveznek a síelésnek, a korcsolyázásnak, és dédelgetik a jégkorong-sportot is. Csíkszeredában igen nagy hoki-élet zajlik. Az ottani csapatok rendszeresen összemérik tudásukat az anyaországi egyesületekkel. A meccsek kimenetelét inkább ne firtassuk…

A legenda szerint történt egyszer, hogy magyarországi csapat érkezett vendégként a csíkszeredai jégkorong-csarnokba, ahol a helyi szurkolók a következő felirattal fogadták az ellenfelet: „Szalonnát egyetek, ne tápot, akkor majd ti is fogtok tudni hokizni!” A történet úgy tartja, innen ered, hogy a székely csak táposnak hívja a magyarországi magyart.

Többedszer gondolom, milyen frappánsan képez le jelenségeket a sportnyelv, jobban oda kellene rá figyelni. A „tápos” jelzőnél ugyanis keresve sem találhatnék jobb kifejezést arra a helyzetre, ami a székelységhez képest az anyaországiakat meghatározza. Ezt kiegészítendő, néhány éve megkérdezték a székely utca emberét, mit jelent szerinte az, hogy „tápos”. Egy fiatal fiú azt mondta, hogy ő nem tudja pontosan megfogalmazni, de úgy írná le a jelenséget, hogy „ti táposok még a hűtőben is GPS-szel keresitek a tejet”. Touché, köszönjük. Nem érzek ebben sem ítéletet, sem bántást. Ez pusztán ténymegállapítás. A mindenki számára nyilvánvaló különbség ott lappang azokban a hétköznapi apróságokban, amelyek átszövik ott-tartózkodásunkat. Mint amikor kirándulunk a patak mellé, viszünk fejszét, és a magyarországi fiúk húsz csapással nyírbálnak el egy négycentis ágat, ami ilyenkor is inkább azért törik el, mert sajnálja már nézni a szerencsétlenkedést, a székely legény meg kettő csapással, no maximum hárommal. De azt a két-három csapást meg lehet nézni, azok nem egymás mellé érkeznek, hanem mindegyik pontosan az előző által nyitott utat folytatja. Mert a panellakó kezében is még valahogy benne vannak azok a mozdulatok, amikkel úgy aláz porig minden itthoni izompacsirtát, ahogy a szél fúj. Nem akaratlagosan, csak természete szerint. Lóg a cigi a szájában, oda sem nézve beszélget, közben pedig aprítja a karvastag száraz fát. A hatékonysági mutatókat meg tehetnék a kirakatba a Standard and Poor’s elemzői.

Nézhetnénk azt is, ahogy fociznak, vagy ahogy hegyet másznak. Vontatott, egyenletes lépésekkel mennek fel akármilyen hegyre, nem sietősen, mégis sebesen. Közben beszélnek, ha úgy adódik, de nem nagyon van kivel, mert neked már a térdednél lóg a nyelved, ha lépést akarsz tartani velük. Aztán kénytelen-kelletlen úgyis belátod, hogy lassítanod kell, vagy megállni lihegni, és azon tűnődsz, miközben a hajaddal is próbálsz levegőt kivonni az éterből, honnan a Nap háta mögül van ezekben az emberekben ilyen szívósság, ilyen őserő. És talán pont onnan. A Nap háta mögül.

Szívemcsücske székely barátunk régebben sokszor hangsúlyozta (a világért sem bántóan, inkább a szikár tények miatt), hogy a magyar magyar, a székely meg székely. És mondott még mást is a magyarok keletkezéséről, hogy mit csinált a székely a magyarral, de ezt elég annak tudnia, aki egyébként is tudja. Mert ezt is szeretettel mondja. Ahogy egy idősebb testvér beszél a kicsihez. Tisztára úgy is bánik velünk. Elnéző szeretettel szemléli, ahogy megcsodálom a frissen fejt tejen a hatcentis zsírréteget. Türelmesen megtanít tüzet tenni, mert ahogy én rakom, az nem elegáns. Nem nevet rajtam hangosan, amikor eláll a szavam a fenyőfa, vagy a bükkfa édes, aromás illatától. Csak egész diszkréten mosolyog azon is, amikor felváltva akarok megfulladni a hegyes paprikától, ami a kertben termett és „valamennyire csípős”, vagy a pálinkától, ami karcos volt ugyan, de most jól iható, mert Kicsi Éva ugyanvalóst felhígította – hatvanfokosra.

Rátöprengtünk egyszer is, hogy mi, amikor „kimegyünk”, miért csinálunk bolondot magunkból? Mi abban a pláne, hogy szétrázatjuk magunkat egy szekéren, és miért kell minduntalan megmászni a Csomádot, ahol medve is jár, miért kell az esztenára menni sajtért és miért jó az orda havasi mézzel… miért járjuk gyalog a falvakat, és miért tüzelünk el három köbméter téli fát csak a gyönyörűség kedvéért, és egyáltalán: miért más illatú az ottani tűz? Hason fekve, négykézláb iszunk a patakból, degeszre esszük magunkat erdei gombával és magunk-szedte szederrel, behozzuk a tyúkok alól a tojást, pedig itthon a hagymát is csipesszel pucoljuk, ha nem konyhatiszta, lefekszünk az illatos fűbe és nem félünk a bogártól meg a kullancstól, négy teljes órán át fújatjuk magunkat a széllel egy húszméteres sziklaormon… és mindezt miért? Mert végre érezzük, hogy nem műanyag, ami történik velünk? Azért megyünk bele minden perc magjába, hogy érezzük, milyen a valóság?

Magyarországi prominens nippek egymást tapossák le, úgy tolonganak Bálványoson, hogy elmondhassák a székelyeknek, hogyan kellene élni és gondolkodni. Ők pedig elnéző türelemmel figyelik a csodabogarakat, csak éppen barackot nem nyomnak a fejünkre. Majd pedig összeszedik utánunk a szemetet, és minden megy tovább a rendes mederben.

Tessék mondani, tényleg komolyan tetszik gondolni, hogy nekünk kell megtanítanunk a székelységnek a légydögletési technikákat? Tényleg mi tiszteljük meg szegény határon túliakat, ha áldott magyar talpunkat a földjükre tesszük? Mi viszünk praktikumot, módszertant, elméleti tudást oda? Mi adunk tanácsot, hogyan kell kisebbségként élni, magyarként megmaradni?

Elmegyünk hat napra, kinyilatkoztatjuk, hogy „Nem! Nem! Soha!”, veszünk udvarhelyi kürtős kalácsot, korondi pálmafás strandlabdát (Korond idei slágere: „apám magyar, anyám magyar, gebedjen meg, akit zavar!”), fekve hányunk, mert kifekszünk a férfias pálinkától, elmegyünk a Kegytemplomba (fotó azért legyen!), sírunk egyet az ezeréves határon, bátrabbak körben állva eléneklik a Székely himnuszként ismert szépséges műdalt (ezt esetleg megismétlik Udvarhelyen a szoborparkban), komor arccal állunk Wass Albert szobra előtt, de százból százan nem tudjuk, mit jelent és honnan van a „vándor székely hazatalál”, otthagyjuk a PET palackot az Anna-tónál, végigdohányozzuk a Mohost, és sírvavigadós, ujjatazégreemelős, keserű mulatásban megmutatjuk a székelynek, hogyan legyen magyar?

A lábtörlő rázza Flokit? Maaaargit!

Hűtsük le vörös, kidagadt eres szittya magyar fejünket és töprengjünk kicsit inkább afelett, mi mindent tudnánk mi tanulni a székely embertől. Nem sorolom, mert elég szembetűnőek a programpontok, kár a taxatív listáért. Gondolkodjunk el szerintem sürgősen és alázattal, mielőtt hangosan ki leszünk röhögve.